Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-01-10 / 1.szám

3 mulasztottunk. Az alatt sürgött forgott a sok utas és hordár, s a fentebbi esemény miatt összecsoportomlt tömegen alig tudott áthatolni; a hajós legénység pedig ez utóbbiak kezeiből kikapkodva pogyászt és bőröndöt, ezeket oly irgalmatlanul dobálgatta a hajó raktár nyilásába, mintha csak az lett volna czélja, hogy a sok jó állapotban levő holmin minél több kárt okozzon. Azon gondolkozám, váljon e jó emberek, kiknek egyedüli mentségük a pogyász és utasok sokasága, nem kapnak-e talán a bőröndkészitőktől külön fizetést ? mert néhány ily szállítás tönkre teszi a legjobb készítményt is. — Ezután a zsúfolva telt cabinba mentem, s ott nagy nehezen helyet kapva, szemügyre vevém a társaságot, mennyire ezt a nagy füst miatt tehetém A szemle épen nem volt kecsegtető; a cabinnak egész sarkát egy csomó bosnyák honbeli szerzetes foglalta el, kik nem tudom mi dolog végett Bécsben jártak Mindnyája külsőleg jól kinéző, s arczaikon a „mit tudta tenni?" fatalis életbölcsesség kérdőjelét viselő ártatlan egyéniségek, kik a kezeikben mindig készen tartott burnót szelenczék inkább bűzös, mint illatos tartalmával egyre tömték, azután meg nagy kék koczkás, lepedőnek is beillett zsebkendőikkel versenyt fújták orraikat; ilyenkor azonban előbb a kendőt két sarkán fogva jól kirázták, minek következtében a már kellő szolgálatot tett burnótból másoknak is jutott. Nem is volt nekem ezen tisztes férfiak ellen más kifogásom, minthogy egymás között, s később másokkal is oly rettenetes latin nyelven társalogtak, hogy Cicero és Tacitus barátim hamvvedrei bizonyosan vérkönyeket sirtak, mert szép nyelvökkel bizonyosan még barbár Thrakok és Allobrogok sem bántak ily kegyetlenül! Egy másik szögletben hölgyekkel vegyes társaság ült, és ennek egy pörge nyelvű, pápaszemes uri ember lóhalálában hevenyészett előadást tartott a nyáron át dühöngött, s most is tartott epemirigy különböző óvszereiről; a többi közt égre földre esküdözék, hogy a harmincz fokú légszeszben fölolvasztott, ugyanannyi súlyú kámfort tartalmazó folyadék, öttől husz cseppig fokozandó adagokban véve, még a féligholt cholerabeteget is okvetlenül meggyógyítja. En, mint a megdönthetlen meggyőződés hangján előadott eme bizonygatás néma hallgatója, ennek önmagamban már tökéletes hitelt adtam volna, és az ismeretlen Pettinghoffent már majdnem megszólitám, hogy mivel én most a vadonban minden emberi, s annál inkább orvosi segélytől távol, vagy nyolcz napot szándékozom tölteni, s ily csalhatlan szer nélkül egy pár óra alatt igen könynyen a Lethe parti örökké tartó útra szállhatok, hol Virgilius leírása szerint sem szőrmés sem szárnyas vad nem honol: adna nekem e gyógyszerből egy kis útravalót, hahogy véletlenül az abdomen tájékában valami lázadás ütne ki, és a „secessio in montem sacrum" vagyis a temetőbe való költözés volna nálam készülőben. Egy másik szintén pápaszemes uri ember azonban, kiben a nem mindig üdvhozó Hygiea egyik hivét véltem fölismerni, a mondottak folytán hitetlenül vállatvonitva, ugyanekkor oly fitymáló mozdulatot tett kezével, mint minővel nagy pénzért a mellettünk calabreast játszó Spitzig Iczig ivadéka felelt volna, ha valaki azt hányja szemére, hogy bizony nem szép dolog, más ember pénzét elnyerni; ennél fogva felhagyva a kámforcsöppek csodatevő erejének kisérletével, gyarló testem egészségét, mely ez idő tájban mindnyájunknál igen gyönge lábon 1*