Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-10 / 4.szám

54 melyhez mindennapiságaiknál fogva nem szoktak, s ovatosan kerülnek mindent, mi szemük vagy orruk előtt gyanút kelt. A rókakölyök husa pompás eledel, de a véné mitsem ér, ha csak éhenhaláshoz nincs közel az ember, — mert kemény, SZÍVÓS, s kellemetlenszagú. Még a viz is, melyben főtt, csipős ízt nyer tőle, feleszi a szájat és inyt. De a mily kevésre becsülik húsát, annál drágább bőre, s vén rókának egészen ép prémét aranynyal mérik fel." Halljuk azonban, mit mond Brehm: „Még az állatvilágban is vannak nemes családoknak korcs ivadékai", igy kezdi a sarkvidéki rókát jellemezni fentebb emiitett müvében ; — itt is vannak rokonok, testileg hasonlók, szellemileg azonban nagyban különbözők. Ilyen korcs nemzedék a sarkvidéki vagy k ö v i róka, rókáink közel rokona, sajátságai és életmódjára elütő, a legegvügyübb, legtolakodóbb, a legpipogyább s legravaszabb tagja a rókafajoknak. Sok évi utazásaim alatt állat annyira meg nem lepett, mint a sarkvidéki róka. Nincs oly emlős, madár, átalában gerinczes állat, mely oly konokul ragaszkodnék szokásaihoz, tapasztaláson oly kevéssé okulna, mint a sarkvidéki róka? mely pedig rokona a miénknek, mely oly annyira tud alkalmazkodni a helyi körülményekhez s tapasztalatain okul. A sarkvidéki rókát jellemzi alacsony termete, (teste legfeljebb két láb, s csak egy láb hosszú) kurta lábai, pisze s erős orra; kurta, gömbölyű fülei, sürü, hosszú, bolyhos szőre, mely télen s nyáron hasonló szinü a helyhez, hol tartózkodik. Mint valamennyi éjszaki állat, ő is változtatja szőrét, s nyáron vagy szikla barna, földszinti, télen azonban jég vagy hófehér. Van azonban sok eltérés. Van tiszta fehér fekete farkhegygyel, jégkékes, ólomfehér, barna, vörösbarna, s télen nyáron piszkos szürke, barna, vörös, barna stb. Hazája a sarkvidék, s jégtájai. Azt tartják róla, hogy a jégtenger természetes utain át terjedt el a sarkvidék tartományaiba, mert csoportokban láthatók uszó jéghasábokon, szigeten és pusztákon, mik messze-messze fekszenek a szárazföldtől, s hol más emlős soha sem találtatott. Pallas adatai szerint kirándulásokat tesz Dél felé egész a 60

ü-ig. Főleg azonban az éjszaki tájon tartózkodik egész a jégtengerig, Island, Grönland, Spitzberga, Siberia, Kamcsatkában, s Éjszak-Amerikában. Norvé giában is előfordul. Brehm közleményei tovább igy hangzanak : „Csak vihar közeledtekor, vagy tájakon, hol nem egészen érzi magát biztosan, vonul meg barlangokban, szakadékokban, vagy saját maga ásta alagokban, s csak éjjel mer előbújni rablásra. Mindenütt azonban, hol nincs mitől tartania s rejtőznie az emberek elől, sohase fárad a fészekvájásban, hanem kő mögött, bozótban, elhullatott Argali-szarvban (ázsiai óriás juh) s más hasonló rejtekben les a prédára. Nem válogat az életben, megeszi azt az állati tápot, melyhez hozzá juthat. Az emlősök közöl ragadományául szolgál mind, a melyekkel megbirkózhat; leginkább vadász sza az egereket. A vándoregeret mértföldeken át űzi, utánok törtet vizén s tengeren át. Mondják, hogy ily egércsapatok nak gyakran negyedrészét is elpusztítja. A madarak osztályából a hófajdokat (Schneehühner) s liléket (Regenpfeifer) parti s tengeri madarakat ejt ragadmányul, ha karma ügyébe esnek s különösen a madárliaknak nagy veszedelme. Azonkívül jogot