Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-02-10 / 4.szám

tart mindahhoz, a mi állati-testet a tenger partra hány, akármely osztályhoz tartozzanak is. Szükség esetében megeszi az állati hulladékokat, belopódzik a házak belsejébe s elhord mindent, a mihez hozzá férhet, ha nem is veheti hasznukat. Ha sok az összelopott tápanyag, egy részét földbe ássa, honnan szükség esetén újra kiássa. Ugyanigy jár el, ha emberek üldözésétől tart. Ily éléskamarák megtöltetvén, újra földdel behányatnak, s orrukkal oly egyenesre simíttatnak, hogy épen nem vehetők észre. Gyakran található társaságban, jóllehet nem élnek jó egyetértésben, sőt ellenkezőleg gyakori a véres harcz, mely mulattató a nézőre nézve. Megragadva egyik a másikát, földhöz sújtja, rajta tapod, s földre nyomva tartja, miglen a marást elégnek nem hiszi. Amellett nyávognak, mint a macskák. Ha türelmetlenekké lesznek, éles hangon üvöltenek, ugatni azonban magukban senki sem hallotta őket. Szellemi képességei épen nem csekélyek, s mégis épen ezek vizsgálata alkalmával jutunk a legkülönösb ellenmondásokra, úgyhogy nem tudja az ember, mikép itélje meg tetteit. Csel, alattomosság, ügyesség, szóval értelem látszott a megfigyelteken, de e mellett tapasztalt ostoba vakmerősége, páratlan a maga nemében. Erről magam győződtem meg. Ketten, én és norvég vadászom naplementekor bukkantunk Doverfjeld-en Norvéghonban egy ily rókára, s kétszer lőttünk rá, a nélkül, hogy az alkony félhomályában jól czélba vehetve lelőhettük volna. A helyett, hogy futásnak eredt volna, követett bennünket vagy húsz perczig, mint kutya urát s csak a szikla végén fordult vissza. Jól irányzott kőhajitás ép oly kevéssé kergette viszsza, mint a füle mellett elfütyülő golyó. Vadászom mesélte, hogy ő is sokszor kézzel fogott rókát, midőn az egész bátorsággal elébe jött, s kérdő kíváncsisággal leült előtte. Egyszer, a mint iramszarvasbörrel takaródzott, kikezdték azt a rókák. A hegyek közt magán álló gúny hóját télen legalább is egyszer kirabolják a rókák, s neki valóságos elővigyázati szabályokkal kell élnie, hogy tolakodásuktól megszabaduljon. Ez előadásból bizonyára kitetszik, hogy a róka mindenütt róka marad. Steller tengerész azon nézetét, hogy a sarkvidéki róka egész magaviseletéből, melyet a Beringhi út pusztaságain tapasztalt, kitűnik, hogy soha sem láttak embert* s hogy félni az állat nem fél az embertől, s félelme csak keserű tapasztalásokon alapul, — Brehm jogosan alaptalannak jelenti ki. Mert — úgymond — ha a sarkvidéki róka tapasztalatokon okulna, Norvégiában más tulajdont mutatna, mint a Behiúngszorosban. Azonban hajszálnyira sem különböznek egymástól. Ép azon helyeken, hol Skandináviában sarkvidéki rókák tanyáznak, előfordul a közönséges róka is, s ő kigyelmessége Lapphonban ép oly ravasz s alattomos, mint nálunk. Ezen leirás után láthatja az olvasó, hogy mind Steller állítása, mint Woodnak ugyanazon alapból kiinduló nyilatkozatai a róka szellemi tulajdonairól alaposan megczáfoltattak. Wood feladatához képest leginkább az állatlakókról beszél. Hol azonban egyszer kivételkép, mint itt a rókáról, lényét is tárgyalja, el nem mulaszthatjuk a tévedéseket helyreigazítani. Eletiratunk kiegészítéséül közöljük Gmelin G.-nek, ki sokáig tartózkodott Szibériában, s P a 11 a s-nak idevonatkozó adatait. A sarkvidéki róka bőre finomabb, mint a közönségesé, leginkább fehér, hosszú szőrű, csak néha hamuszín vagy kék-