Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-30 / 27.szám

441 ban elég nagy és sokfélé kárpótlást nyújtott az udvari köröknek a korlátolt és mégis szabaddá vált együttlét által gerjesztett életvidorság. A kalandok egymást érték, s néha-néha oly gyanús kalandok felől hallott az ember, hogy a mindenfelé vizsga bibornoknak vajmi ritka hajszálai is meredezni kezdének, mintha megérezte volna az udvar környezetének szembeszökő elerkölcstelenülését. Ki idézte elő ily hirtelen mind ezen féktelensége!, ki forgatá föl az udvari életnek zárdai csöndjét ily egyszerre ? — Ki más mint Bnckingbam herczeg. Mindenki ismerte a vonzalmat, melylyel a csinos és ragyogó külsejű herczeg a királynő iránt viseltetett. Nem csinált titkot érzelmeiből, sőt minden alkalmat megragadott, hogy azt észrevehetővé tegye, és ez elegendő volt arra, hogy a biboruok erős kezével eddig féken tartott szilajság a keblekből, fellobbanó lángokként, utat törjön. És az osztrák Anna? Adónak tekinté a herczeg hódolatát, mely szépségét és bájait megilleti. Egykét tüzes pillantás, egy-két meleg szó volt a csaknem mindenható bár néma kaczérság; — mindezek tanúságot tehettek volna a felől, hogy a pompás királyi hölgy a herczegnek érzelmeit korántsem vette közönyösen. Oh, a hölgyek pompásan értenek ahhoz, hogy ezer jelét adják annak, a mit látszólag teljes iparkodással leplezgetni törekesznek. Ugy de a hölgyek kaczérsága nem ritkán csak tőr, melyet a férfiak elé hiuságuk vet. Mint volt az itten ? Ki tudna róla számot adni! ? (Folyt, köv.) Lovaglás vadlovak között. (Vége.) Bár mindig jó lovasnak tartottak ismerőseim, most semmi hatalmam sem volt már többé lovamon, s irtózattal kelle belátnom, hogy egészen kénye kedvére vagyok bizva, körülfogva egy rémitő porfellegtől s vagy 5000 száguldó, nyeritő és ágaskodó lótól — egy eleven ösvénytől, melyben minden pillanatban szörny-halál várakozott reám. Egyszerre azonban a vezető mén, egy mindent fölülhangzó nyeritéssel, más irányban kezdett vágtatni a pusztaságba, s én is feltartóztathatlannl ragadtatám, a nélkül, hogy a por miatt csak egy pillantásra is láthattam volna barátaimat, —• kiktől, úgy érezém, búcsút vehetek örökre. Még egyszer megkisértém lovamat feltartani vagy legalább a tömegből kiterelni; — hiába, minden erőlködésem csak annyit ért, mintha a villámot akartam volna feltartóztatni vagy másfelé vezetni. Oh ez rémitő nyargalás volt; fejem szédüit, szemeim égtek a fojtó portentengerben, mely csakhamar a legepesztőbb szomjúságot okozá, később pedig megfojtássel fenyegetett. Eszméim zavarodni kezdettek s gondolataim, mintegy félőrültnél, a legtarkább képeket idézék föl. — Majd égö erdők lángolának körülöttem, s én hiában szaladgálék egy korty viz után ; majd felébredve e rémitő félálomból s felismerve helyzetemet — kétségbeesés szállt meg e rohanó ár szemléletére. Hol vannak most barátaim? Vájjon ők megszabadultak-e e veszélytől, s vájjon követnek s tesznek-e