Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-30 / 27.szám

442 valamit megszabadításomra?. . . . Majd az édes otthon jutott eszembe, s a rémi'ő kilátás — hogy szegények soha még azt sem tudják meg, hol merre képzeljék csontjaimat pihenni. Erre ismét azon paraxismusszerü sötét képek lepék el agyamat — miket már emiitettem. Ép ollyan voltam, mintha forrólázban, — s félöntudatlanul — mint egy darab fa, feküdnék ágyamban. Meddig tartott ez állapot s mennyi ideig nyargaltunk még a prairien mig fölébredék — nem tudom. A legelső érzés, mire emlékezni kezdek — hideg léghuzam hatása volt, mely lázas agyamat lehüté s visszaveré a porfelleget, úgy hogy szabadon lélegzhetém, s egészen új életre ébredek. A mint tájékozásul körültekintenék — látám, hogy egy nagy hóval fedett gerinczii hegységhez közeiedénk, s hogy alkalmasint egy fensikságon nyargalunk ; olőttem s körülem még mindig e hullámzó ló-tenger, s én még mindig előbbi veszélyes helyzetemben.— Midőn eszméim már ennyire tisztulának, csak azon csodálkozám, bogy miként maradhattam ennyi ideig a nyeregben, s illy nyaktörő események közt — életben! — Ez csodának tetszett előttem, s a remény csiráját kelté keblemben, bogy — hátha megszabadulok ! A mint e remény támadt bennem, gondolkozni is kezdék annak lehetőségéről. Örült nyargalásunk közt mindinkább közelodénk a hegységhez, s mint észrevevém, mivolt földekhez. Mezőségeken nyargalánk már, hol a por egészen megszűnt. Lovam egészen babos és izzadt volt alattam, s érzém, hogy már nem soká tartja ki vadpajtásaival a futást. Megjuhászodott a teher alatt. Elég volt a tréfából neki is. Ez okból azt hivém, legjobb lesz ha futását kissé mérséklem, s lassanként a többieket előre nyargalni hagyom; utoljára csak kimaradunk közülök. E végből meghuzám a kantárt, mire futását kissé lassitá is, de a háta mögött levők feltartóztathatlanul nyomták őt előre, s belátám, hogy igy veszedelmes egy dolog a visszatartás, mert ha véletlenül megbotlik és elesik — úgy mindketten pár perez alatt az utánunk rohanó és rajtunk keresztül gázló lovak patái alatt találjuk halálunkat. Mogeresztém tehát ismét a kantárt, miközben ugyancsak szívből felfohászkodtam, hogy az Isten szabaditna meg már e pokoli tánczból. Miután a talaj most már mind egyenetlenebb és meredekebb lett — kénytelen voltam lovamra jobban ügyelni, hogy el ne bukjék, de egyúttal észrevevém, hogy a ménes is lassítja futamát, s ez örömmel töltött el. Ezenkívül jó messze előttünk egy sor fát is megpillanték, melyek épen úgy néztek ki, mint ha folyót szegélyeznének. Látásukra s a viz reményében kimondhatlan édes érzés fogott el, mert bizonyosnak tetszett előttem, bogy a ménes ott meg fog állapodni szomja oltása végett, s ez esetben igy vagy úgy reménységem volt megszabadulni. Nem telt bele félóra, s reményem beteljesedett. A szomjtól hajtott ménes egyenest a viznek rohant, s annak fás partjain hosszú sorban terjeszkedtek el. Midőn lovam egy alacsony águ fa alatt rohanna el, felemelkedém a nyeregből, s az ágakba kapaszkodva, fölhuzám magam a fára. Meg voltam mentve. Ilyenképen kalandomnak is vége lett nem sokára, A mint a vad ménes szomját kielégítette, ismét gyülekezni kezdett, s aztán tovább ügettek, alkalmasint legelöt keresni. Az én lovam azonban nem tartott velők, úgy látszék, elég volt neki a