Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-20 / 26.szám

421 Ezek a mexikóiak árnyékuktól is felnek—mondá Wilkins, egy erös testalkatú yankee, ki mindig kész volt valamely kalandban részt venni. — Fogadok veled Waldstein — mondá tovább — hogy a képzelt indiánok semmi más, mint egy kis bival csorda­— Nem fogadhatom el a fogadást, mivel én is ugyan azon véleményben vagyok — viszonzám én. — Gyerünk előre s lássuk magunk, mi rémitette el vezetőnket — szólt Staun­ton nevezetű másik útitársam. Néhány perez múlva elértük a magaslatot, honnan a távol horizont nagy kiter­jed shen ellepő porfelhőt pillantánk meg, mit- kétségtelenül egy felénk száguldó állat-csoport vert fel; hogy azonban azok bivalok - e avagy lovak, azt nem vehettük ki; annyi bizonyos volt, hogy nem indiánok, mert valamennyi törzs összesen sem birt volna ily óriási csapatot kiállítani. Ez azonban-kevéssé megnyugtató Volt reánk nézve, mivel a vad iramú csorda egyenes vonalban-felénk tartott. Igen valószínű volt, hogy közikbe sodortatva, általuk eltapostatunk vagy legjobb esetben podgyászainkkal terhelt öszvéreink néhányát veszítjük el. E közben valamenyien felértünk a tetőre és szolgáink meglátva a stampedet (egy nyargaló csorda spanyol elnevezése) egészen elrémültek, ellenben vezetőnk Pedro teljesen megnyugodott a mint meggyőződést szerzett magának a felöl, hogy nem indiánok fenyegetnek, és mikor a porfellegből kibontakozó egyes alakokat kivehettük, egész egykedvűen jegyzé meg, hogy az — csak is egy vad ló csapat. — Biztos benne, hogy nem bivalyok ? — kérdeztem némi nyugtalansággal. — Oh igen, Sennor, nagyon félénk állatok, és a mint minket észre fognak venni, más irányra hajlanak. — Mind a mellett jó lessz hogy a legrosszabbra is elkészülve legyünk. — Igaz—jegyzé meg Wilkins ; én ugyan nem ismerem az éjszaki vadlovak természetét, de azt tudom, hogy dél-Amérikában egy ily csorda nem kis zavarba hozná az embert. Képezzünk lehetőleg tömör csapatot, s mindenki tartsa jó röviden lovát vagy öszvérét, nehogy az a vad lovakhoz csatlakozzék; ezen kívül midőn közeliinkbe érnek, csináljunk lehető nagy zajt, hogy kiabálásunk által riasszuk el őket. — Tanácsosa elfogadtatván, azonnal foganatba vétetett. A hoszu porvonal mind gyorsabban gömbölygött felénk, s nem sokára hallható volt az irámló lovak lábdöbörgése. Mint hangosabb, dörgésszerübb lön a zaj, mind inkább kissebb az elválasztó tér; midőn a szél egy egy perezre eloszlatta a por fel­leget, az irtóztató sebességgel felénk rohanó csorda egyes, csysos idomú példányait is kivehettük, s eként bizonyossággá vált azon feltevésünk, hogy vadlovakkal van találkozásunk, még pedig oly nagy csapattal, a minőt ritkán láthatni. A dörgő zaj folyton nevekedett, a por felhő közül mind tisztábban váhak ki az egyes alakok, mig végre megpillantottuk vezetőjüket is, egy pompás fekete mént, mely szabadsá­gának vad öntudatában villogó szemekkel, lobogó sörénynyel, büszkén rohant előre, Eddig öszvéreink nyugodtan viselték magukat, s bátor lovaink az izgató jelenet iránti érdekeltségüket csak is az által árulták el, hogy mereven nézve a köze-

Next

/
Thumbnails
Contents