Vadász- és Versenylap 12. évfolyam, 1868

1868-09-20 / 26.szám

421 Ezek a mexikóiak árnyékuktól is felnek—mondá Wilkins, egy erös testalkatú yankee, ki mindig kész volt valamely kalandban részt venni. — Fogadok veled Waldstein — mondá tovább — hogy a képzelt indiánok semmi más, mint egy kis bival csorda— Nem fogadhatom el a fogadást, mivel én is ugyan azon véleményben vagyok — viszonzám én. — Gyerünk előre s lássuk magunk, mi rémitette el vezetőnket — szólt Staunton nevezetű másik útitársam. Néhány perez múlva elértük a magaslatot, honnan a távol horizont nagy kiterjed shen ellepő porfelhőt pillantánk meg, mit- kétségtelenül egy felénk száguldó állat-csoport vert fel; hogy azonban azok bivalok - e avagy lovak, azt nem vehettük ki; annyi bizonyos volt, hogy nem indiánok, mert valamennyi törzs összesen sem birt volna ily óriási csapatot kiállítani. Ez azonban-kevéssé megnyugtató Volt reánk nézve, mivel a vad iramú csorda egyenes vonalban-felénk tartott. Igen valószínű volt, hogy közikbe sodortatva, általuk eltapostatunk vagy legjobb esetben podgyászainkkal terhelt öszvéreink néhányát veszítjük el. E közben valamenyien felértünk a tetőre és szolgáink meglátva a stampedet (egy nyargaló csorda spanyol elnevezése) egészen elrémültek, ellenben vezetőnk Pedro teljesen megnyugodott a mint meggyőződést szerzett magának a felöl, hogy nem indiánok fenyegetnek, és mikor a porfellegből kibontakozó egyes alakokat kivehettük, egész egykedvűen jegyzé meg, hogy az — csak is egy vad ló csapat. — Biztos benne, hogy nem bivalyok ? — kérdeztem némi nyugtalansággal. — Oh igen, Sennor, nagyon félénk állatok, és a mint minket észre fognak venni, más irányra hajlanak. — Mind a mellett jó lessz hogy a legrosszabbra is elkészülve legyünk. — Igaz—jegyzé meg Wilkins ; én ugyan nem ismerem az éjszaki vadlovak természetét, de azt tudom, hogy dél-Amérikában egy ily csorda nem kis zavarba hozná az embert. Képezzünk lehetőleg tömör csapatot, s mindenki tartsa jó röviden lovát vagy öszvérét, nehogy az a vad lovakhoz csatlakozzék; ezen kívül midőn közeliinkbe érnek, csináljunk lehető nagy zajt, hogy kiabálásunk által riasszuk el őket. — Tanácsosa elfogadtatván, azonnal foganatba vétetett. A hoszu porvonal mind gyorsabban gömbölygött felénk, s nem sokára hallható volt az irámló lovak lábdöbörgése. Mint hangosabb, dörgésszerübb lön a zaj, mind inkább kissebb az elválasztó tér; midőn a szél egy egy perezre eloszlatta a por felleget, az irtóztató sebességgel felénk rohanó csorda egyes, csysos idomú példányait is kivehettük, s eként bizonyossággá vált azon feltevésünk, hogy vadlovakkal van találkozásunk, még pedig oly nagy csapattal, a minőt ritkán láthatni. A dörgő zaj folyton nevekedett, a por felhő közül mind tisztábban váhak ki az egyes alakok, mig végre megpillantottuk vezetőjüket is, egy pompás fekete mént, mely szabadságának vad öntudatában villogó szemekkel, lobogó sörénynyel, büszkén rohant előre, Eddig öszvéreink nyugodtan viselték magukat, s bátor lovaink az izgató jelenet iránti érdekeltségüket csak is az által árulták el, hogy mereven nézve a köze-