Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-20 / 35. szám

558 Bérczy Károly. a pesti lovaregylet és a nemz. casino titkára, Folyó 13-dikán, az országos ülésből a Szerviták terére siettem, hogy ott az elhányt barátnak egy végső istenhozzádat mondjak. Beléptemkor a tompa hangok sejtették velem, hogy a koporsó fedelét zárják le, hogy elkéstem, s hogy a barát kedves arczvonásait többé nem láthatom ez életben. S engedvén emberi gyarló természetünk azon kényszerű gyöngeségének, hogy önkéntelen igyekszünk nekünk kedves és drága tárgyakat érzékeinkkel felismerhető jelvényekkel örökítni meg, mintegy félvén attól, hogy talán meg tudnánk rólok feledkezni ? a koporsót diszitett koszorúból szakasztottam egy lombot azon szándékkal, hogy egy fehér lapon őrzendem meg, elhunyt barátom ravataláról kegyelettel vett ama emléket, s néhány szót tűzök melléje, a — szeretet, kegyelet, elismerés és tisztelet szavait, mellyet mint ember és barát felett elmondhatni, s ha nem is a nyilvánosságnak átadni, de — a barátság emlékeül megőrizhetni, teljes mértékben feljogosítva éreztem magamat. Most azonban, a baráti emléknek szánt sorok a nyilvánosság elébe kerülnek. A jogosult érzelem, a kötelesség érzetének engedett b. Wenckheim Béla belügyminiszter úr, a casino és lovaregylet elnöke, úgy szintén többen, kik részint a megnevezett társulat, részint az elhúnytnak baráti köréhez tartozván, felszállítottak, hogy azon lap hasábjain, melynek alapitója volt, mindnyájok nevében mondjam el azt, a mit mindnyája különbség nélkül, a szeretetben, tiszteletben és közelismerésben állott férfiú irányában érzett. Csak egy hang hallatszott: általános sajnálkozás e veszteség felett; az embertől, a baráttól megválni mi fájdalmas érzet; a tisztelet és szeretet szóllott ekkor belőlünk; — kipótolhatlan a veszteség, ez a közelismerés hangja volt! A nagy napi lapok nem mulasztották el, sőt azonnal teljesiték kötelességüket az elhúnyt iránt, — ki főleg mint mélyen gondolkodó, kiválóan magyar jellegű, és a lehető legszabatosabb irályú iró, kitűnő helyet foglalt el hazai irodalmunkban — midőn az elismerés hangján irott közleményeikkel jelezték a veszteséget, melly az irodalmat érte. Nem követjük mi azok példáját, kik a nagy közönséggel az elhúnyt élet leírását közlik. Nem ismételjük azt, hogy hol született, csak röviden emiitjük, hogy szívbajának lett áldozata, hogy benne igen igen szeretetre méltó ember, gondos férj és családatya, nemeslelkü férfi és emberbarát veszett el, mert ez már mind el lőn mondva, és méltán lett feljegyezve; de el nem mulaszthatjuk elmondani és feljegyezni, e kiváló tehetségű férfiúnak páratlan buzgósággal, az egyszer elvállalt kötelesség teljesítésének, a kötelesség érzetében rejlő tiszta öntudata folytán, és azért a legrövidebb idő alatt, teljes mértékben magáévá tett szakavatottsággal folytatott, ügyes és lelkiismeretes hivataloskodását, mint a lovaregylet titkára, ki azért, mert 1856-ban, talán tréfás unszolásaimra? — elvégre rászánta magát a kezdés számtalan nehézségei és küzdelmei daczára, elvállalta a „Vadászati és Lovászati lapok" szerkesztését, melyből később a „ Vadász-és Versenylap" lett, vasszorgalommal magáévá tette az angol nyelvnek e tárgyra vonatkozó mü kifejezéseit, mü nyelvét; — szó-