Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-20 / 02. szám

21 odújában honol s hogy most is, tán nem épen eredmény nélküli éjjeli kóborlás után, mellyet esetleg kénytelen volt távolabb helyeken megejteni — miután közel máiminden megkapható zsákmányt felemésztett — itteni vaczkába vonúlt, hogy a napnak hátralevő részét, mint az éji kalandorok és korhelyek szokták, alva átpihenje. Csepp kedvem sem lévén fára mászni, bár ha kell ezt is megteszem, társaim után siettem, és komolyan foglalkoztam azon gondolattal, hogy e nyestet, melly vadászat alkalmával ritka vendég, valahogy megkaphassam. Társaimat már jókora tűz körül karikában állva s reggelijük fogyasztásával elfoglalva találtam, s úgyszólva most láthattam őket színről szinre, mert az első hajtások alkalmával erre alig volt időm. Kis kalandomat elbeszélve, házi gazdám biztatatólag nyilatkozott. „Na ezt megkapjuk — mondá — van nekünk itt arravaló emberünk, ki el tud vele bánni;" s egy furcsa külsejü koros ember felé indúlt, kinek fülébe roppant nagyokat kiáltva, pár szóval értésére adó, hogy én nyestet láttam. Az ember egykedvüleg intett fejével, s ép olly hangosan kiáltá vissza: „Nem kell hántani, tudom én jól hol van, majd ha a hó leesik, akkor megkapjuk"; mire gazdám a szó teljes értelmében ordítá fülébe: „Nem mikor a hó leesik, hanem most mindjárt kell nekünk!" —„Hát mit csinálnak vele az urak most? még nem jó a bundája",— válaszolt az öreg szörnyű csodálkozással, s merőn nézve maga körül, válaszra várakozott. Válaszúi azonban az egész társaság, melly nagyobbrészt az öreget jól ismerő szegödöttekből állott, hangos kaczajra fakadt, mi abban leié magyarázatát, hogy a nyestfogónak egyrészt nagy igaza volt, másrészt pedig olly furfangos kiváncsísággal nézett a kérdés miatt szinte zavarba jött gazdám szemeibe, hogy nekem is önkényt mosolyognom kellett a nyestfogónak jól kiszámított ravaszságán, mellyel a fogást saját maga részére annak idejében megczáfolhatlan indokkal kivánta biztosítani. Gazdám nem is tudott hamarjában egyebet tenni, minthogy a kérdezőt kézenfogva elém állítá. Közelebbi bemutatás nélkül is azonnal ráismertem volna a hazánkban nem olly ritka paraszt sportsman egyik példányára, ki a többi falusiak között, mint valami nevezetesség, legtöbb esetben szándékosan némi felsőbbséget gyakorol. A bemutatott egyéniség már egész külseje s magatartása által feltűnt többi társai közt; egész magaviselete a magasb öntudat fensöségét kivánta körözetével éreztetni, s ha igaz, hogy a szemekben az egyéniség lelkülete tükröződik, úgy emberünk szemeiből némi elbizakodás, s ámbár szótlanul állott előttem, mégis azon hivalkodás volt olvasható: „a mit én tudok ahoz ti nem értetek, senki közületek nem képes azt, mit én, megtenni, én több ember vagyok mint ti!" Ks mint látni fogjuk bizonyos tekintetben igaza is volt. Házi gazdám következő szavakkal ismertette öt előttem: „Ez Benkö Gáspár, helybeli telkes gazda, szenvedélyes nyestfogó, minden télen 6—10 darabot, néha többet is fog, s bőrét jó pénzért eladja, a faluban közönségesen csak nyestfogónak hívják; különben pedig, mint észre tetszett venni, olly siket, hogy az ember nem tud eléggé a fülébe ordítani." E sajátszerű bemutatást a körüllevőknek ismét olly hangos nevetése követé, hogy az öreg, ki egyébkint a róla mondottakból szót sem értett, szinte megneheztelhetett volna. „Na, majd elbeszéli nekem hogyan fogja a nyestet!" kiáltók fülébe, vállát megveregetve; az öreg jóakarólag igent intett, s azután ö is falatozáshoz látott. Természetes, hogy én is megkínál-