Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-20 / 02. szám

22 tam mindennel, mi rendelkezésemre állott, s új ismerőmnek mindenkép kedvében járni iparkodtam, mit leginkább azon megbocsátható önérdekből tevék, hogy a nyest és ennek fogása körüli tapasztalatait, mellyekkel még a legjobb vadász sem dicsekedhetik, mert a íanyest már természeténél fogva som lehet szabad vadászat, s észlelés tárgya, mennyire csak az öreg siketsége engedi, magamévá tehessem. Be is vallom őszintén, hogy a vadászat további folyásával e pereztöl kezdve nem is sokat gondoltam, nemcsak azért, mert fövad megkerítésével a hátralevő hajtásokban magok a csőszök sem bízhattak, és anélkül is tudjuk, hogy ha szarvas vadászatnál az első hajtások meghiúsulnak, a többi ritkán szokott sikerülni; hanem legfőkép azért, mert részemről ezentúl az egész érdek abban pontosúlt össze, hogy az öregtől megtudhassak mindent, mit ö nekem a nyestfogásról elmondhatott. — E czélom elérésére pedig minden kérdésemnél, mellyeknek sc végük, se hosszuk nem volt, roppant akadállyal, t. i. a nyestfogónak irtózatos sikctségével kellő megküzdenom. E tekintetben is azonban jó házi gazdám kiváló segítségemre volt; az ö szavát az enyímnél sokkal jobban értette meg, s így képes voltam este a nyestfogót pohár bor mellett pár óra hosszat beszéltetni, s megtudni tőle mindent a mit akartam. Nycstfogónknál első tekintetre hiányzott azon eredeti magyar jelleg, melly az általam más ízben bemutatott Csáki vidrász és Rohodi pákász sajátja volt, de azért mostani ismerősünk Bonkö Gáspár ép olly eredeti alak, mint amazok. Gyér hajjal borított homloka alól majd mindig könnybe lábadt szürke szemei merevül tolakodtak előre, mintha a sok nézésben megerőltetve lettek volna; a vörös pisze orr alatt pedig, melly a pofók arcz színével vetélkedett, csonkára nyírt deres bajusz tüskéi inkább nevetségessé mint ajánlatossá tették a különben tisztára borotvált ábrázatot, mellynek egész kifejezése igen emlékeztetett némelly régi táblabiráink arczképére, kik a bajusznak kurta nyírásában, állásuk által követelni képzelt bizonyos ildomosságot helyeztek. Es valamint ebben, úgy öltözékében is, Gáspár gazda elütött többi társaitól, mert télen nyáron kopott rókabőr szegélyű süveget viselt, minő a faluban senkinek sem volt, de minőt drága pénzért sem tett volna fel senki; kék nadrágja és szürke posztó felöltője pedig, melly félczoinbjáig ért, épen nem volt parasztos szabású, csakhogy ezek különösen a kiötlő részeken annyira meg voltak mindenféle színű posztó- s bőrfoltokkal rakva, hogy az alapszövet már csak néhány foszlányban volt meg; félválláról végre rézcsatos szíjakon tágas bőrtarisznya lógott, melly idomtalanúl rábigyesztett tengeri kutya, bőrfolt és mindenféle gomb és pityke által kivánta a falusi suhanezokat irigységre kelteni. Kezében egycsövű rozsdás fegyvert tartott, melly azonban nem volt sajátja, s neki cz alkalommal inkább kitüntetésül adatott, semhogy vele különösen bánni tudott volna; de erre nem is volt nagy kívánsága, mert mint mondá, ö a nyestet nem lövi, hanem fogja; és cz igen természetes, mert a fanyest csak ritkán kerül lövésre, és ha így megejthető volna is, a lövés által átlyukgatott s lehorzsolt bőr nagyot veszítene értékében. Illyen volt s hihetőleg illyen most is a nyestfogó, ki a sportnak ezen valóban ritka nemét bámulatos szenvedéllyel űzi, mint mondá, fiatal kora óta. Ep akkor midőn apja megakarta házasítani, ö pedig a számára kiszemelt leányt nem szerette, elment az erdőre, hogy ott magát kibúsúlja. Karácson után lévén az idö, sokáig járt