Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-02-28 / 06. szám

87 reggel lefelé megy a szél iránya, és a szarvas is lefelé vonúl, mig csak a nap a völgyeket meg nem világítja. Megállj! Csaknem kelleténél többet tettünk egy lépéssel. Néhány puskalövésnyi távolban erős szarvas üzi majdnem egészen födetlen téren, gyengébb vetélytársait. A vadnak csupán egyes nagyobb kövek, vagy henyefenyő csoportok nyújtanak némi menedéket. De tétovára nincs többé idő; azért gyorsan hasra feküdni, kigyókép előre csúszni, az előttünk levő csekély fedezetet használva, meg se mocczanva ha a szarvas ide s tova néz, és tovább haladva, mihelyt rigyetését új erővel hallatja. így haladunk valami 50—60 lépésnyire, ott elérjük a kiszemelt henyefenyő bokrot, és most hirtelen térdre esni, a sárkányt felhúzni és a kagylóval gyenge hímszarvas csalogatóját utánozni pillanat müve legyen. Ha csak egyetlen jól utánzott csalogatót hallatunk, s a szarvas szeme nem épen ránk esett, többnyire meg hagyja magát csalni, és késedelem nélkül közelebb jön, — de akkor biztos legyen aztán a lövés, ha azt nem akarjuk, hogy egész fáradságunk kárba menjen. — Egyszer egy pompás tizennégy ágú állott igy egy bokor mögött; a csalogatóra rigyetett ugyan, de egy lépést sem tön közelebb. Jobbra egy hat ágú felelt, és balról gyorsan közoledett egy harezvágyó nyolez ágú. Küzdés közben egy újabb kagyló hang is hangzott még, hogy a vén legény féltékenységét felköltse, de mielőtt ez mellvédé megöl kijött volna, a nyolezas felhagyott a küzdéssel, egyenesen a hangnak fordúlt, s néhány szökéssel annyira közeledett, hogy csak egy széldöntötte fa választotta ol a vadásztól. Épen ez utolsó akadályon is át akart szökkenni, melly alkalommal bizonyosan a vadászt is eltaposta volna, midőn a felhúzott puska lövése földre teríté. Ha aztán a jól kiérdemelt zsákmány összerogy, könnyű felfogni: milly érzés fogja el a vadászt, kinek környezete a nagyszerű természet, szíve tele, s kedve mindig kész illy vadászat nehéz fáradalmaihoz, míg a tánezot, estélyt s a város egyéb efe'le mesterséges mulatságait hiábavalóságnak tekinti. (Jagdzeitung). Magyar „haj rá!" a texasi síkon. Az angol, kit Ausztráliába, Keletindiába vagy Chinába vagy a világ bármelly részébe vet sorsa, szülőfölde szokásait és kedvteléseit az új hazában azonnal meghonosítani törekszik; versenypályát tüz ki, tolivért hozat és rókakopókat s róka hiányában kangaroot vagy sakált hajtat. Mi magyarokúi a családi és falusi élet némelly apróságaitól kezdve, a jellemkomolyságon át, egész a monarchico-alkotmányos érzület közösségéig a britekhez sokban hasonlítunk, s hogy — szintén mint az angol —a hazától sok száz és száz mértföld s tengerek által elválasztva sem akarunk lemondani a drága szülőföld magán és társas életének sajátságairól: bizonyítja egy — a „Vasárnapi Újság" utóbbi számában közlött levél, mellyet a még 1849-ben kiköltözött s ismert és tisztelt nevü hazánkfia Újházy László úr irt Texasból, a San Antonio fölötti Sírmozőről f. évi január 10-én, s mellyben a „magyar nemzeti mulatságok kedvelőivel tudatni kívánja, hogy mi itt Texasban sem hagytuk el — úgymond — egyik nemzeti kedvtelésünket az agarászatot, Mielőtt azonban — irja tisz-