Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-30 / 36. szám

574 hogy valamelly lejtős szikla-él teszi azt a szokottnál egyenetlenebbé. Midőn végre a mocsár csillogó területét, mely felé utunk utóbbi része vezetett, elértük, könnyen felismertem a kocsis megjegyzésének erejét. Csakugyan kemény hideg volt. Ijesztőleg üvöltött a szél a bikk-bokrosokon keresztül, mellyek az út két oldalán, a folyton növekedő sötétség folytán, már csak alig voltak észrevehetők. Uti társam felöltönyének bosszú végei, kísérteties lobogókint csapkodának fejem felett. A rövid Inverness-köpenynek, mellyet felöltönye felett viselt, ujjai a szél fújása által ballon alakot nyertek, és engem azon nyugtalanító eszme fogott el,hogy füleim helyét egy pár darab égő szén foglalja el. Végre körülbelül négy órai hajtás után a kocsis egy pislogó világra mutatott, egy jobbra eső domb alatt, melly a moorlandi plébánia helyét jelzé, és én legkevesebbet sem szomorkodtam, midőn helyemet a kocsin a meleg fogadtatással cserélhetém ki, mellyel M. és neje megérkezésemet üdvözlék. Ebéd után mindjárt a dohányzó szobában vonultunk, „whisky" és pipa mellett, értekezve jövő napi terveinkről. A kilátás a vadászatra nem igen volt bátorító, miután a kemény fagyok s a hó, melly a hónapnak első részében már beállott, a szalonkák, vadludak és kacsák nagyobb részét már elijesztette volt a mocsárról. De mind a mellett, élszántuk magunkat szerencsét próbálni, hogy nem találhatnánk-e egy párt; és el lön határozva, hogy az erdős másnap reggel tizre tartsa készen magát. Webfoot, az erdős, a kitűzött időre pontosan jelent meg egy pár vizslával mellyek egyike vörös, a másik fehér- é3 májszinü volt; s útnak indultunk kirándulásunkra a mocsárra, öt mértföld távolra a plébániától. A vörös kutya átalában véve jó volt. Inkább nagy körben keresett és nem birt teljes orthodox félelemmel az „alant keress" iránt, de különben nagyon biztosan járt és soha fel nem verte a vadat. A másik kutya egy kissé nagyon is vigyázó volt és bébe lióba liamis nyomon indult. Négy vagy öt vadra reá akadtunk, de nem tudtunk lövéshez jutni, s egy szalonkával, mellyre reá bukkantunk, szintén csak annyi szerencsénk volt, és azon pár darab melly előttünk kelt, feltette magában, hogy közelebb nem ereszt bennünket. Egy órakor még csak bárom darab volt táskánkban és azon bölcs belátásra jutottunk, miként igen jó volna egy pár perczet egy fal alatt eltölteni, melly barátságos menedéket nyújtott az éles hideg ellen, s gondolkodni a felett, hogy nem cserélbetnők-e el vadászati terünket egy másikkal, melly az eddigitől egy pár mértföldnyire esett. Alig azonban, liogy tanácskozási pipánkra rágyújtottunk, az eső az ügyet eldöntötte helyettünk. Csak úgy szakadt reánk és nem volt mit tennünk, mint hazafelé venni utunkat s vigyázva próbálgatni a tért. A szél a magaslaton, hol előbb lödözgettünk, orkánná nőtte ki magát és az esőt olly élességgel csapta arczunkba, mintha valamelly ostor vége érte volna azt. Lőni lehetetlen volt. Többször, mint nem, fegyvereink nem akartak elsülni s ha elsültek, a szalonkák szerencsésen kikerülték a lövést. Némi aggodalommal kérdeztem másnap az egyént, ki fürdőkádamat jött meleg vizzel megtölteni, hogy mint vélekedik az időről s ebbeli előadása, bár azon