Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-20 / 35. szám

561 Hasonló módon, de már nagyobb csoportokban kószál sok majomcsalád szüntelenül, s más állatfajoknál is találunk ide tartozó példákat. De egészben véve a vándorlás e módja kevés változatosságot nyújt. Épen azért forduljunk azon állatokhoz, mellyek hirtelen, csaknem titokszerüen, tűnnek el és pedig nagy számmal. Mindenek előtt egy állatot kell megemlítenünk, melly nevét is épen e sajátságtól nyerte. Ez állat a vándorpatkány. Indiából s Persiából, mert ős hazája hihetőleg e két ázsiai tartomány, nem csak egész Európában, hanem az emberektől lakott föld minden részében elterjedett. E gyors és általános elterjedés leginkább a hajózás által történik. Egyetlen nagyobb hajó sincs patkány nélkül. Régi jármüvekből ki sem lehet pusztitani, az újakat pedig azonnal megszállják, mihelyest először megrakodtak. A hoszú tengeri utakban úgy elszaporodnak a patkányok, kivált ha van mit enniök, hogy alig lehet a hajón kiállani. A vándor patkány nagyobb és erősebb levén a háyinál, ettől minden helyet elfoglal, hol az előbb csendesen lakott, s azon mértékben szaporodik, a mint emezek fogynak. Mindezen vándorlók között legcsodálatosabb a lemming, melly hasonlókép az egérfajú rágcsálókhoz tartozik. Irtóztató csoportokban jelennek meg, épen mint a sáskák, elpusztitnak minden zöldet s a mit egyszer megharapnak elhal, mintha meg volna mérgezve. Addig élnek, mignem kénytelenek újból kinőtt füvet enni. Ha el akarnak utazni, összegyűlnek mint a fecskék; néha csoportonkint döglenek el s ollyankor megrontják a levegőt, mellytől az emberek szédülést vagy sárgalázt kapnak, vagy pedig a hölgy-hermelinek (menyét) is megeszik, mellyek azután meghíznak tőlük, és úgy elszaporodnak, hogy egész erdőket betöltenek rosz illatukkal, a mint ez 1518-ban történt. — Brehm azt mondja, hogy a parasztok még most is azt hiszik Skandináviának e talányszerü állatáról, hogy az égből hull alá, s azért jelen meg olly iszonyú sokaságban, de később gyomrát elrontja és elpusztúl. Linné azt irja róluk: Ezen állatokat különösen feltűnővé teszi sajátszerű vándorlásuk, mert bizonyos időkben, rendszerint 10—20 évi időközökben, olly nagy számmal költözködnek, hogy bámulat fogja el a szemlélőt. Utjokból semmi Sem képes kitéríteni őket. Ha ember áll eléjök, lábai között keresztül másznak s védni igyekeznek magokat ellene. Ha útjokban szénacsürre akadnak, ezen keresztül rágják magokat; ha pedig szikla áll útjokban, félkör alakban megkerülik, s azután ismét egyenes irányban mennek tovább. Ha tóhoz érnek, átúszák, bármilly széles, még pedig egyenes irányban s gyakran a legnagyobb átmérőjében. Ha a vizén átmentök alkalmával hajó áll útjokban, felmásznak rá, s ismét a vizbe ugranak. A legsebesebb folyam elül sem térnek ki; bele rohannak,ha mind elvesznének is. Emberi hajlékokba azonban soha sem hatolnak be. — Hoegström ezen vándorokat visszafelé jöttökben is szemlélte s ezt irja róluk: Utazások visszafelé rendesen észrevétlenül történik, mivel a számtalan veszély és ellenség által számuk igen kevésre olvad le. Ellenségeik főkép a rókák, medvék, torkos borzok, nyestek, saját fajú nagyobb hölgymenyétek, hollók, varjak, szarkák és sirályok. Az emberek rit" kán üldözik, az iramszarvas ellenben, mondják, hogy néha megeszi, vagy legalább is megöli őket. Visszautaztokban szintén egyenes irányt tartanak.