Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-10 / 34. szám

546 korgatta, mignem a vadászok egyike kegydöfést adott neki. Állásomra, vagyis azon helyre vonszolták, hol egy óra előtt Kostaki tőlem elvált, hogy a medve üldözésére indúljon. A vadkan nagyság és súly tekintetébon valójában roppant állat volt. Mialatt elejtéséhez szerencsekivánatit fejezte ki a társaság, a pocinari vidékbeli egyik pór, a legnagyobb figyelemmel szemlélte az állatot. „Miért bámulod annyira az állatot?"— kérdezem. „Uram! — viszonzá ő, — ez mégis sajátszerű; öt vagy hat év előtt leghízottabb sertvéseim egyike megszökött, s az erdőben egy konda serte vaddal szövetkezett, a reá következett évben gyakrabban látták ezen társaságban, de azután többé nem, most pedig esküdni mernék, hogy ez itt az én disznóm, s miután ártány volt, magamnak most meggyőződést akartam szerezni." Mindnyájan kaczagtak, s a zsírtömeget megfordítván, kitűnt, hogy a disznó valójában ártány volt. „Na, ha ez itt az én öregem, úgy balfülében egy vágásnak is kell lenni." Valójában, ezen bélyeget is megtaláltuk, habár a seb be is volt már nőve. El lehet képzelni, mit éreztem, s mennyi gúnyt kelle kiállanom, midőn erimanthiai vadkan tropheám egy moldvai pór házi disznójává változott át, mellyet méltányosságból egykori tulajdonosának át is kellett engednem. A vadászok enyelgései nem szűntek volna meg, ha ezeket néhány pillanat múlva a távoli zaj s ebek csaholása félbe nem szakasztja. Mire a társaság sietve elhagyott, én pedig előbbi állásomon megmaradtam. Csak Lázár vadász, ki kürtöm hangjára a többiekkel együtt hozzám érkezett, maradt oldalamnál. Midőn az üldöző ebfalka ismét távolabb húzódott, tsiboukomra gyújtottam, s gúnyból az előttem hanyatt fektetett disznóra lovasmóddal ráültem. Néhány perez múlva rémséges kiáltás hallatszott, még rémségesebb orditástól kisérve. Lőfegyveremet felhúzván, e zaj helye felé siettem. Pillanatnyi csend állott be, mire azonnal nagy zaj következett, az alacsony pagony fái átellenben ingadoznak, a lomb megzörren, s ösvényemen velem szemközt a sokáig nyomozott óriási szörnyet látom egész valóságában. Látásomra az óriási tömeg, hatalmas szökéssel, eget rendítő ordítással, melly érzékeimet megkábítja — reám rohan. Csak homályosan éreztem, hogy helyzetemben győzelem vagy halál közt van egyedül a választás. Biztosan czéloztani, s a medvét hat lépésnyire közeledni engedtem s kettős fegyverem szerencsés csövét, mellyel a rókát és a disznót elejtettem, elsütém. Golyóm a vad szemei közt hatott be, s ezt egy pillanatra, — mig Amico hü kutyám előre ugorhatott — megállította. Mig a szörny megzavarodva tán a nagy fehér eb látásától és diihes ugatásától, állt, maradt annyi időm, hogy második golyómat is majdnem ugyanazon pontra alkalmazhassam. Ezalatt Lázár a tölgy mellől a harmadik golyót küldte feléje, melly azonban csekély kárt okozott, minthogy ezt felbonczolásakor zsirjában találtuk. Minthogy világosan láttam, hogy lélekzésével vérsugarak szökeltek ki agyából, vadászkésemet kivettem s lármám által törekedtem megkábítani, mire még egyszer rémületesen elbőgvén magát, oldalvást fordult és a sűrűségbe akart menekülni. De ekkor már ereje láthatólag elhagyta, jobbra balra ingadozott s végre mintegy 30 lépésnyire leheveredett. A nyert időt felhasználván újra töltöttem, hogy annál nagyobb biztossággal üldözhessem. A medve azonban nyugodtan feküdt, s többé nem ordított, hanem előtalpával csendesen törülgette homlokáról a kibugyogó vért. Szántszándékkal in-