Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-10 / 34. szám

545 keztem. Vénségtől elkorhadt roppant tölgyek hevertek itt összeroskadva, mellyeken a nap éltető melege vad füveket s egyéb facsemetéket fakasztott életre. A fennálló fák messze kiterjesztett lombárnyai alatt néhány pillanatra nyugalmat kerestem. De azonnal váratlan zaj riasztott fel s úgy tetszett, mintha egy lovas század közelednék vágtató rohammal felém. Nem sokára hollófekete nagy állatot pillantottam meg mintegy 100 lépésnyire, melly a völgynek lefelé rohant, s azon villámgyorsasággal áthatott. De egy pillanatot sem találtam, hogy czélba vehettem volna, annyit azonban kivettem, hogy ezen szörny s a fehér jégmedve közt nagyság tekintetében nem lehetett különbség. Nyugoti irányban utána siettem, mialatt a nyomát követő s a legnagyobb gyorsasággal üldöző ebfalka csaholása is fülembe ütődött. Kis idő múlva Floresko urnák egyik bojártisztjével találkoztam, ki menetközben mondá „Biztos sejtelmem van, hogy a medvét elérem, egyébiránt a legjobb lövészeket szólítám fel, hogy nyomban kövessenek. — Ekkor a vad gyümölcsfákkal benőtt erdő azon részébe érkezénk, hol számos aggfatörzsök és sziklabarlangok, a medve kedvencz tanyáját lenni gyanittaták, annál inkább is, minthogy a talaj mindenütt ezen orvvad hullatékával volt ellepve. Elhatároztam tehát, hogy e sajátszerű vadon helyen megállapodom. Kostáki a kitűzött ösvényen tovább haladt, habár az ebet többé nem is hallotta. Kihevűlve és fáradtan „Amico" hü ebemmel egy fa alá telepedtem, csibukomra kényelmesen rágyújtván, izmos farkasebemnek, melly emberek és állatok elleni védelemre volt idomítva, vigyázatot ajánlottam. Kényelmes heverészés közt sűrű füstfellegeket eregetve a légbe, köriilbelől mintegy félóráig ábrándozhattam igy gyönyörteljesen, midőn közelgő vad robaja voná magára figyelmemet. Halkan fölemelkedvén, egy fa mögé húzódtam. Mintegy 12 darab sörtevad törtetett elő a sűrűből, egy nagy kantól vezetve, Ezeket más 23 társ követte, mellyek mindegyike vad gyümölcsöt keresve turkálta a csalitot. Ebemet visszatartván, egy ledőlt tölgytől fedezve, kígyó módjára hason csúsztam előre és 80 lépésnyire a kondát megközelíthettem. Szándékom vala a nagy vadkant elejteni, mert hosszú és veszély lyel járt tapasztalásom megtanított, hogy hasonló esetben, ha nem a konda vezetőjét ejtjük el, életünket is gyakran koczkáztatjuk ... de mintha a vad sejtette volna a vészt, tőlem mind távolabb vonúlt, azért lövésemet nem is alkalmazhattam. Boszúmban elhatároztam tehát, hogy bármi történjék is, a sörtevad egyikét diadalúl hazaviendem. Töprenkedésem közben a falkának roppant agyarral fölfegyverzett legnagyobbika épen lővonalamba esett, fegyveremet tehát rásütöttem s olly szerencsésen találtam czélomat, hogy az néhány lépésnyire előttem összerogyott s többé föl sem emelkedhetett, — a többi vad pedig azonnal eltűnt, mire az erdő előbbi némaságát visszanyerte. Látszólag a vadászok mind elszéledtek s jó szerencséjükre támaszkodva reményiették, hogy az ebek a medvét majd feléjük fogják hajtani, mialatt én ezt tanyájának közepén legbiztosabban hittem föllelni. Lövésemet a többi vadász bizonyosan meghallotta. Többször kürtömbe fújtam, hogy a hajtók valamellyike hozzám jöjjön és zsákmányomat biztos helyre vigye. Kürtöm hangjára azonnal válaszoltak s nem sokára mintegy 30 részint lövészekből, részint hajtőkből álló csoport érkezett lassankint állomásomra. A vadkan habár összerogyott is, de még nem dermedt meg egészen, s agyarát mindaddig esi-