Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-12-10 / 34. szám

544 melly a bivalyok egyikét megragadta, & a megrémült áldozatot, mintegy vasfogóval szoritva magához, tovább czipelte. Ezen majdnem mesésnek látszó eset nem csak a kormány figyelmét, hanem Bukurest legszenvedélyesbb vadászainak, névleg: Kotaski, Kornesko, Manulaki és Floresko bojároknak, és saját csekélységemnek érdekét is annyira fölkeltette, hogy azonnal nagy vadászatot terveztünk, mellyet Floresko ur legczélszerüebben szervezett. A vadászat aként volt elrendezve, hogy a medve kicsapáztatása után 500—600 hajtóval, a félkörben felállított mintegy 100 lövészből álló vadász vonal felállíttatott, a vadászat megkezdésére jelt adtak, mire a hajtók zajt ütő eszközeikkel az üldözésre megindultak. Rövid idő múlva, tőlem jobbról, Kornesko ur állása irányában az erdőben lövés hangzott, mire ismét csend következett. Néhány perez múlva azonban, a távolbúi valamelly vadnak zajos törtetését hallottam, melly zörejt a derült octoberi nap csendje s a talajt fedő száraz levelek csörtetése sokszorozott. A zajt egy jól hizott róka okozá, melly 80 lépésnyire bukkanván ki a bokorból, golyómtól főbe találva, azonnal összerogyott. Az előbbi csend rövid időre ismét helyreállott. A hajtók közeledtével, zajos lármájuk is mindinkább hallatszott. A mintegy két órai hosszú vonalban elhelyzett moldvai parasztoknak számos kerepektöl s más roszul hangzó eszközöktől kisért átható kiabálásait s még borzasztóbb jajveszékeléseit hallani valóban sajátságos érzést gerjesztett. Ekkor tőlem balról, mintegy félórányira kettős lövés hallatszott, mit azonnal fülszaggató ordítás: „a medve, a medve" követett, s a hajtók egész vonalán villámsebességgel terjedt el. Nemsokára az uralkodó fejedelem fia felém jött, ezen szavakat kiáltva: „A. úr, a medve áttört a hajtókon. Mire lőtt ön?" „A mint látja, egy szép rókára." Mamelukja a vadat fölemelte. Ekkor Kornesko úr is elérkezett, s együtt azon irány felé indultunk, hol a medve megszökött. Helyre érkezvén, itt Floresko urat találtuk, ki a talajt vizsgálgatván, a vad nyomából törekedett megítélni, hogy merre menekült. „Lázár vadász lőtt a medvére, mondá, de lövege a vadnak csak hátát horzsolta, a másik lövést pedig egy pór tette, ki mellett a medve, a fákat jobbról, balról tördelve, olly gyorsan rohant el, hogy a szegény ördög rémültében hanyatt esvén, lőfegyverét elsütötte."— Jóízűt kaczagtunk a még mindig megrémült paraszton, kit azonban egy jó adag pálinkával előbbi egyensúlyába visszahelyeztünk. Ezután minden késedelem nélkül, a fölvett nyomon a medve üldözését folytattuk. Alig száz lépésnyire a fák lombjain és törzsein több láb magasságban sebvérre találtunk. A sebvér magassága mindnyájunkat meglepvén, Lázár vadásztól, ki a medvét megsebzette, kérdeztem : ha váljon a medve két lábán-e, vagy mind a négy talpán iramlott tovább ? „Mint a kutya, mind a négyen," — volt a válasz. Most kezdék csak mindazon elbeszéléseknek, mellyek a szörny rendkívüli nagyságáról és erejéről szárnyaltak, hitelt adni s kíváncsiságom úgy mint vágyam, a szörnyeteg lehető elejtésére, legmagasbra fokozódott. Jó ideig mentem tovább a többi vadászokkal, kik ezalatt a szomszédfaluban hátrahagyott Ötven vagy hatvan kutyából álló falkáért küldöttek. Végre a sikertelen kóborlást megunván, a társaságtól megváltam, s a vadon vidéken át balra az erdőben haladtam, ho' az élelmi szekerekhez vezető ösvényre reményltem juthatni, miután csakugyan derekasan megéheztem. Utamat folytatva, magányos völgybe ér-