Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-30 / 33. szám

.532 tovább: például hozom fel saját fiamat, ki minden egyébre csak vadásznak nem való, s kit gyermeksége óta szoktattam ezen páratlan mesterségre, mi nékem sok élvezetet, kedves emléket, édos múltat, meglehetős hasznot s a mi a legfőbb : jó egészséget és hoszú életet biztosított. Oktattam, a völgyek lejtőit ismertettem vele, a vadak szokásaira figyelmeztettem, de mai napig sem kedvemre való vadász, e czimet csak bitorolja s hányszor lő olly bakot, hogy o miatt én öt valódi baknak nézve, majd lepüfintettem, és nem egyszer valóban csak az volt a szerencséje, hogy felizgatott kedélyemen győzött hidegvérüségem. Vajmi szokszor elmondtam neki egyetmást! de hiába, mint mindenre, úgy e nemes mesterségre is születni kell. Aztán fiamon kivül sok nagy szájú vadászon ma is túlteszek, s ha a medve jön, melly ha nem sebzett, rendesen fél az embertől, nem keresem a fát mellyre felkúszhassam, hanem bátran szembe nézek vele s ha fegyverem nem csal, nem gondolnám hogy támadásra ideje legyen ; mig ellenbon ha golyómat lapoczkája vagy fülo tövébe nem küldhetem, keskeny bükfámnál, millyennél többnyire állani szoktam, csendesem meghúzom magamat, s ha a vad mellettom lövés nélkül elhaladott, egyot köhintek, mire rendesen sörtéjét felborzolja s futásban keres menedéket. Hejh uram ! bajos volna bizonyossággal azon nagy vadak számát megmondanom, mellyekot ozon öreg kéz nyolezvan év alatt leterített." Kötődve mondám neki: Na csak ne hajítsa el a sulykot olly messze; illy öregeknek már suton a helye, s puska helyett bot a kezébe." — Reám nézett, szemei szikrákat löveltok felém, mintha legalább is Núbia sebzett párduczával állanék szemközt; én folytatám : „Úgy úgy öreg ! hiába néz rám neheztelöleg, állításomat tényekkel igazolom. Emlékczik-e, múlt télen egy hajtásban a Hrabován mellettem állott; mintha csak zsinóron húzták volna, egy szép fekoto kani egyenesen reá ügetett; vártam s néztem mint teríti le, s im e helyett azt kellett tapasztalnom, hogy a midőn a vad állásához ért fel, „illaberek nád a kert" elillant s drótosával már csak akkor köhintett utána, midőn a golyó körén kivül volt. Természetesen ezt is csak azért tette, hogy „vivát" nélkül tova ne menjen; illy vadászt azonban máskor közelemben nem tűrök meg." Szavaimmal az öreg kedélyét annyira felkorbácsoltam, hogy neheztelését alig tudván fékezni, igy szólt: „Hiven emlékezem jó uram ez esetről; miután a vad által nem várt oldalról hirtelen meglepettem, a hibázás magyarázata ebben rejlik. Különben megtörtént az épen nagy jó urammal is, de megtörténik a világ első lövőjével is. Lám, hányszor lövünk a reánk kibukkanó vadra s a nélkül hogy találnánk, a meglepett s dördüléssel fogadott vad felbukik, de a másik pillanatban talán egészségesebbon mint volt tova iramlik. így van az megfordítva is." Észrevettem, hogy tréfás megjegyzéseim az öregnek nincsenek ínyére s ezért a párbeszédet berekesztettem, a hozott bőrt tőle megvásároltam, s búfelejtés tekintetéből, de a lövendő medve bőrére is, áldomásúl nemzeti italával a pálinkával megkínáltam, miből jót húzott s Istent és engem áldva távozott. Az öreg kora iránt érdekelve lévén, az anyakönyvből kikutattam hogy 97-ik évét jövő január hó 6-án tölti be. Fél telki állományból álló s eléggé felruházott gazdaságát fia kezeli. Maga az öreg 17 éves korától fegyvert visel, s inkább szenve-