Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-20 / 32. szám

518 lani, hogy korbácsaikkal jól tudnak verekedni. Két év előtt félig agyonvertek, midőn körmeik közé jutottam. S ha csak egy vert volna; de a ki csak felém jött, ütött egyik jobban, mint a másik ; a helyet pedig nem igen válogatták és én meztelen maradtam, úgy kifosztottak." „Mint szabadúltál meg tőlük?" „A legjobb két lovat kiszemeltem és éjjel megszöktem. Két napig folyvást vágtattam; harmadnapon az éhség erőt vett rajtam, de az Isten életben tartott! egy döglött sa'ígát találtam, ebből ettem és egy darabot magammal vittem, enélkül éhen veszek, mert ötszáz verstnyire voltam határunktól." „Mit dolgoztattak veled a kirgizek ?" „Hát a lovakra ügyeltem, megfejtem a kanczákat,kecsketejből sajtot készítettem ; de azért a kutyák minden nap eldöngettek, és ha csak a férfiak vertek volna de asszonyok és apró gyermekek is nekem estek." Illy beszélgetés közt tiz verstet lovagoltunk anélkül, hogy marmotáknál egyebet láttunk volna; ezek is lyukaik előtt őrt állván, soha lőtávolba nem jutottak. Némellykor a távolban saigákat is vettünk észre, de olly hamar tűntek el, hogy még alakjukat sem vehettük ki tisztán ; most azonban egy mellettem lovagló kozák paripája nyakára leborulván, gyorsan megfordúlt, mit én is a többi kozákokkal utánoztam. „Hamar, le a lóról — mondá — ama dombon sai'gák hevernek. Te Rayshetaeff maradj a lovaknál és vigyázz mindenre, ön pedig feküdjék a földre és kúszszék utánam." Mindketten csakugyan lefeküdvén, térden és könyökön előre másztunk. Egyik kezemben nehéz egycsövű golyópuskát, a másikban pedig szatymára töltött szintén nehéz kétcsövű fegyvert tartottam. A kemény száraz agyagos talaj tele volt apró hegyes kövekkel, azonfelül a nap csunyáúl égette hátamat, csak úgy szakadt róla a veríték; mindezek daczára folyvást előre másztam, de látván, hogy ennek soha vége nem lesz, suttogva kérdezém a kozáktól, merre vannak a saigák ? „Ott; látja-e ama bokrot a veres bogyókkal?" „Látom." „Hát balra a füvet?" „Látom, n'as aztán ?" „Most keressen szemével egyenesen a bokrok és a fü közt mintegy ötven lépésnyire valami darabfa félét, az a saíga szarva." Szemeimet jól kinyitván, csakugyan megláttam a darab fa formát. „Odáig kell másznunk?" kérdezém. „Kerülni fogunk, hogy szél ellen mehessünk, különben tüstént megéreznek ; ne emelje fel fejét, mindjárt meglátnak." Akkorát kerültünk, hogy egészen kimerültem. „Most már közel vagyunk, — mondá a kozák — alig száz lépésnyire; ne álljon térdre, hason kell másznia folyvást; ne verje puskája agyát a földhöz." Egészen kinyújtózván, úgy másztam mint valami vizsla. „Mikor érünk oda?"