Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-20 / 32. szám

519 „Itt van ni! megmondtam, az egyik már felkapta fejét, már megneszeltek ; az istenért ne mozduljon; most itt az idő, fektesse puskáját vállamra." Még nem értem rá puskám sárkányát felhúzni, midőn a sai'ga már is felugorván, mint a szélvész tűnt el a sivatagban, s néhány közel telepedett társa után indúlt. Darabig egymásra bámészkodtunk, utóbb lábra állván lovaink felé indulánk. „Lám megmondtam, hogy jobban kellett volna lebukni," jegyzé meg fejét rázva a kozák. Eliigetvén, nem sokára Raypnikoíf — ez volt a kozák neve — ismét saigákat látott. Ez alkalommal sikerült 80 lépésnyire közelíteni, de kezeim remeglek és a veritek szemeimbe folyván, semmit sem láttam. Két perez múlva összeszedtem magam, lőttem, és hibáztam. Szerencsénkre a sai'ga nem vett észre; felugorván mindenfelé biztosított és negyven lépésnyire ismét telepedett. Puskámat fekve megtoltém és újra lőtávolba másztam; most azonban lövés előtt néhány perczig pihentem anélkül hogy szemeimet a saigáról levettem volna. Szépen hajlott fekete pettyes szarvait, ránezos orrát és roppantál felfújt orrlyukait, mellyekkel mindenfelé szimatolt, tisztán kivehettem. Midőn a lövésre elkészültem, szivem erősen dobogott, azt hittem neszét a sai'ga is meghallja. Vadászkésemet övemből kihúzván a földbe szúrtam és erősen vállamhoz szorított puskámat a legnagyobb óvatossággal rá fektettem. A sai'ga fejénél és nyakánál egyebet nem láttam; ez utóbbit czélba vévén, visszatartott lélekzettel elnyomtam a rögtönzőt. Eleinte a füst miatt semmit sem láttam, utóbb felkelvén, a sai'gát sehol sem találtam. Előre szaladtam — s milly nagy volt örömem, midőn a vadat átlőtt nyakkal előttem heverni láttam. Ott érte a golyó, hová czéloztam. Nem sokára a kozákok előjöttek és a saigát feltörvén a nyeregre kötöttük. Valamivel nagyobb lehetett egy özbaknál, szine világossárga, szarvain 16 gyürü látszott. A szerencsével jó kedvünk is visszatért; tovább ügettünk, utunkat a nap után irányozva, én pedig ismét a kozákokkal beszélgettem. „Igaz-e, kérdém a többi közt, hogy a kirgizek rendkívüli türelemmel állják ki a fájdalmat és bármilly nehéz sebben legyenek is, soha sem jajgatnak?" „Igaz uram — feleié Raypnikoíf — a múlt napokban egy kirgiz fülét leharaptam anélkül, hogy a kutya csak megmozdúlt volna." „A fülét haraptad le? — kiáltám — hogyan tehetted azt ?" „Ezelőtt valami két héttel a táborból egy pár lovat loptak, mi pedig nyolezan felkerekedvén utánuk mentünk. Egy órai, kétórai lovaglás után semmit sem látunk, de a jegeczes hóval fedett úton a csapás nem csalhat. — Mi az ördög! Számitásom szerint már régen utóiérhettük volna őket, mert a csapás lassú íigetésre mutatott, mi pedig 15 verstet haladtunk egy óra alatt. Lassan fiúk! mondám, ezalatt valami cselnek kell lappangani; jó formán ama barlangban lesznek elrejtve. Lépést! — puskáitokat készen tartsátok, mert a kutyák a szikla mögül fognak kirohanni. Még nem értünk a sziklához, midőn — z — z — és egy nyil egyenesen a lábamba fúródott. Minő láimával bújtak elő egyik a másik után! Huszonötén lehettek, mindnyá-