Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-20 / 32. szám

517 csillogó fegyvereink és tőreink, — s mindez a kelő nap fényében eredeti jelenetet képezett. E helyen az Ural nem igen mély, de olly sebes, hogy majdnem elsodort; a túlsó parton a sivatag külseje egészen megváltozott. Az út nem sokára eltűnt; agyagos és kiégett fűvel ritkán benőtt talajon jártunk. Most, mint egy hullámzó tenger, megható nagyszerűségében előttünk feküdt a sivatag. Számtalan szinfokozat látszott; némelly helyen átlátszó gőz és sebesen elvonúló felhők mutatkoztak, minden mozgott, de a kocsizörgésen és lódobogáson kivül egyéb neszt nem hallottunk. A baskirok egyike lovát megállítván, kezét kinyújtotta. Szemeimmel ujjának irányát követvén, a látkör szélén néhány világossárga foltot vettem észre. Ezek saigák voltak. Most valaki a társaságból azon reményben ült baskir-lóra, hogy valamikép talán mégis közelíthet hozzájuk; de a saigák e készületet észrevévén, a több verstnyi távolság daczára elfutottak. Utunkat folytatván, nemsokára a második állomásunkat képező sátrakat egy magas és hosszú violakék jáspis szikla tövében megláttuk. Néhány kozák, köztük Ivan Ivanovich ncvíí tiszt, a vadászatok tábori felügyelője — elénkbe jött. A sa'igákról szóló hirek igen kedvezők valának, mert a kozákok mondása szerint illy roppant számmal mint most, határaikban régóta nem mutatkoztak. Ezt leginkább a nagy szárazságnak tulajdonították, melly az állatokat a sivatag belsejéből az Ural mentében lévő fris legelőkre szorította. A sátorba lépvén, Ivan Ivanovich nagy meglepetésünkre 10 sai'ga főt hozott elé. A szarvak gyönyörűek valának, de a tompa hosszú orr a pulyka csőrére emlékeztetett. „Mit tett ön ? — kérdezem — elijesztette a saigákat, most ismét visszavonúlnak a sivatagba és vadászatunk el van rontva." „De mit tegyek — viszonzá — semmikép sem tudtam a legényeket visszatartani, a kozákokkal csak elbánnék valahogy, de a dühös baskírokat igen nehéz féken tartani. Tegnap vaiami harmincz darabot ejtettek el, ma még nem értek rá vadászni, azonban ne tessék aggódni, mindenkinek elég vad jut." Tüstént akartunk indúlni, de azt tanácsolták, hogy várjunk, mig az idő melegebb lesz. Reggel a saigák falkánként legelésznek, és semmikép sem közelíthetők meg, de délfelé egyenként telepednek, mikor is könnyebb őket meglopni. Kis vártatra lóra ülvén, négyesével a sivatagban eloszlottunk. Útközben kalauzaimmal beszélgetvén, kérdezém töltik, valljon lehet-e a határban gyakran kirgizeket látni ? „Most nem igen uram! — feleié az egyik — némellykor megesik ugyan, sőt csapatonként kelnek át az Urálon és lovakat lopnak." „Talán látandunk ma is néhányat?" „Ma ? Régen megtudták, hogy itt vadászni fogunk s most egy sem mutatja magát a kutyák közül." „En még azt is hallottam, hogy nem igen félnek tőletek." „Nem ám, ha tizen vannak egy ellen. Nagy gazemberek, noha meg kell Valit