Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-11-20 / 32. szám

516 vál Iáinkon keresztbe rakott szijjakra fűztük a madarakat és a vadászat végével lovainkra aggattuk. A vad mennyiségéről fogalmat nyújtandó megemlítem, hogy egy óra alatt három puska 63 darabot ejtett el. Hozárunk kitűnő volt ugyan, de nélküle is sokat lőttünk volna, mert alig néhány száz lépésnyire sátrainktól mindig több csapatra akadtunk. Az eféle vadászat eleinte mulatságos ugyan, de a sport főkellékével, t. i. a bizonytalan várakozás érdekével nem bir, melly érzést a játékos ép úgy, mint a vadász szívesen nem nélkülözi. Ha amaz tudná, hogy mindig nyernie kell, a játék előtte bizonyára érdekét vesztené. így jártam én is. Meg lévén győződve arról, hogy ennyi meg ennyi darabot bizonyosan lőhetek, soha jó kedvvel nem indultam. Nyirfajdkartácsolásaink leginkább a némethoni parkvadászatokra emlékeztettek, mellyeknek barátja épen nem vagyok. Mennyire örültem tehát ama liirnek, hogy az Ural túlsó partján a Kirgiz sivatagban Sai'ga antilopék találhatók ! — Ezen állatról a természettani leírásokban azt olvastam, hogy a leggyorsabb és legnehezebben hozzáférhető antilope fajok közé tartozik. Néhány vadásztól, kik a chiwani expeditióban részt vettek, hallottam, hogy tavasz felé haza térvén, véletlenül rájuk akadtak, de leggyorsabb lovaikon sem voltak képesek őket utóiérni. Egy izben sikerült ugyan egy egész sereget a pogyász közé szoritaniok, de az antilopék a megrakott tevéket minden erőltetés nélkül átugorván, eltűntek. Eféle elbeszélések kíváncsiságomat nagyon felizgatták; alig vártam, hogy saigát láthassak, noha sikerre számitanom nem igen lehetett. Egész nap golyókat öntöttünk, puskáinkat próbálgattuk, és töltényeket készítettünk. Éjszakára, mielőtt az Urálon átkelnénk, a táborunktól mintegy 200 verstnyire fekvő Sukhoratchinsky erődbe akartunk jutni. — Az orenburgi kerületben roppant gyorsan lehet u;azni, mert a sivatagi utak igen simák, és a kirgiz lovak fáradhatlanok. Tizennégy óra alatt két tarantassban nem csak a 200 verstnyi utat megtettük, hanem még azonkívül a Sakmarban megfürödvén, az állomások egyikén ebédeltünk. A vidék külseje mindig változott; eleinte a táborhelyhez hasonló dombok, utóbb széles völgyek; a Sakmar vize fehér nyirfa erdőben; aztán a füves virágos sivat»g, távolban a kék Guberlinsky hegyek. Vadgalamb-seregek repültek el fölöttünk, az uton veres orrú és lábu pólingok sétálgattak; némellykor majd nem a tarantass alatt egy-egy reznek kelt fel, a pusztai patkányok pedig minduntalan előbújtak lyukaikból. A saigákra gondolván, mindezekre nem igen figyeltem. Kilencz óra félé ISukhoratchinsky erődbe érvén, a falu atamanjához tértünk be. A ház előtt kozákok időtöltésből hosszú puskáikkal, mellyeket kétágú favillákra támasztottak, czélba lövöldöztek; e mulatságban mi is részt vettünk és utóbb az Uraiban megfürödvén, az udvarban lévő friss szénára feküdtünk. Mielőtt elaludtunk volna, az Ataman elbeszélte, mint szökött meg a Kirgiz-fogságból. Napkelte előtt tarantassunkban, baskir-lovasság kiséretében, az Ural partja mentében ügettünk. A folyón átkelés festői látványt nyújtott. Meredek partok és sziklák, a félig vizbo merült tarantassok, priisszögő paripák, a baskírok ijjaikkal,