Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-02-10 / 04. szám
52 rülőrn, mert tudta hogy a világosságtól annyira fél a borz, miszerint attól lehet tar tani, hogy ijedtében rajtunk is keresztül tör s valamellyikünket még fel is csufit. A kan tacskót nagynehezen kihívtuk s most kezdődött a fogás. A borz a barlangból már nem mehet ki, de — hol van hát ? mekkora ez a barlangkemencze ? Két hosszú mogyoróvesszö arra szolgált, hogy az üldözőbe vettet szurkálva feltaláljuk. Ez nyomban sikerült is, mert nagy morgás volt belül hallható, miközben mind a két vessző egyszerre kapott harapást, biztos jeléül annak, hogy két borz van a barlangban. Ide most a vasakkal! volt a jelszó. Az első egy négy láb hosszú s ujjnyi vastagságú vas, mellynek legvégén erős körömvas van. Ezt kellene először is ő kelmének bőrébe egy kevéssé bele hajtani s igy a lyukhoz közelebb húzni. Ez azonban nem sikerült s a próbálgatás több időbe kerülvén, kis tacskó ebem megúnta a várakozást, kiszabadította magát az őt tartónak kezéből, besurrant a kis nyilason, melylyen át mi a vesszőkkel tapintgattuk s neki rohanva a borznak, ezt úgy megijesztette, hogy ez esze nélkül ment a világosságnak. l)e derék kerülőm sem szuszogott, hanem mind a két lábával a borz hátára ugrott s „ide a borz villát, a nagy fogót!" kiáltva, a borzvilla két ága közé nyakánál tűzte le a borzot s ezután nyakát a nagy borzfogóval körülcsípve, a fogónak markolatán lévő csaptatót reá búzta s ezzel lelépvén róla, egy olly roppant kanborzot emelt ki, mclly nagyságára nézve pillanatnyi habozás nélkül egy süldő disznóhoz volt hasonlítható. A borz menekülni törekedett, hátulsó lábaival telhetőleg feszített a vasfogón s ha a markolatnál nincs meg a csaptató, okvetlen ki is szabadúl. Hogy azonban könnyebben bánhassunk el vele, pipát rendeltem neki adatni; a legények egyike t. i. az ásóvasat tartotta szájához s a borz olly erősen harapott bele, hogy a vasat fogaival benyomta s ezt még midőn zsákba eresztettük is, alig bírtuk szájából kiszabadítani. Hát az én kis tacskóim hová lettek? —• A kan visszament a helyre, honnan a borzot kihúztuk s esze nélkül kezdett ásni kaparni, mert a barlangba nyiló bejárás be volt már dőlve. Oda sieténk, s íme a kis eb már benn a barlangban marakodott a második borzzal. Nem tartott hét nyolcz perczet s a másodikat is — az elébbinck már nagy kölykét — kihúztuk ugyanazon barlangból. Zsákba eresztvén ezt is, már már távozni készülénk, a kis szukatacskó azonban a fogás helyétől jobbra lefelé ásott. A kan ezt meglátva segítségére megy, kezd ő is ásni, még pedig olly hévvel, hogy még több borz lappangását sejtve, embereink is újra neki fogtak az ásásnak. Alig két percznyi munka után ismét új vezetékesére találtunk, mellybo pillanat alatt besurrantak a tacskók. Kapával, ásóval iparkodtunk utánuk, s negyed óra múlva még három borzot fogtunk ki egy újabb barlangból, mellybe nyilván csak akkor menekültek, miután szukatacskómát fülbe csípték meg. E bárom borz egyike az anya, más kettője pedig az elébbihez hasonló nagyságú kölyök volt. Üt borznak elevenen s minden sértés nélkül kézre kerítése után annál inkább siettünk haza felé, mert még ebéd előtt akartam a nőstényt két kölykével egy erdőrészben elereszteni, hogy jövőre ott szaporodjék. Ezt meg is tettük, a kant pedig a vele fogott harmadik kölyökkel bemutatni haza hoztam. De éjjelre hová tesszük ?
