Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-02-10 / 04. szám

YADÁSZ- ES VERSENYLAP. Vasárnap, február 10. 4. szám. Tizenegyedik évfolyam. 1867. Valiászadomák. XII. Vadászadomákra nézve nem igen adok másnak hitelt, mint olly barátaimnak és ismerőseimnek, kikről biztosan tudom, hogy kérkedni nem szoktak s minden szavuk tiszta valóság. Illyen o kis adoma is, mellyet vadászbajtársaim egyikétől olly alkalommal hallottam, midőn a dúvadak életerejének szívósságáról folyt a szó. Barátom egy nagyobb társasággal a k....i vadászatra volt hivatalos. A vadászat szokott rendben folyt s már több vad — pár szarvas, néhány bakőz, nyúl stb. esett, midőn egy újabb hajtásban, mellyben a hoszii fasoron végig voltak elállítva a puskások, egy nagy róka egyenesen barátomnak tartott. Sz y barátom jó közelre várja be a rókát, rásüti fegyverét s a róka a mellette volt bokorba gurúl. A lövő természetesen nem ment elejtett vadjáért, mert a fasoron végig mindenütt szólt a puska s igy ő is várta, liogy talán fordúlhat és jö még reá valami. A hajtók azonban közeledtek s a lövések már megszűntek volt, midőn a fasor végén — mintegy liúsz percznyi távolságra még egy lövés történik s a hajtók a fasor közé rendre kiállanak. Sz. barátom ekkor az előtte lévő hajtónak kiáltja, hogy a rókát, melly ott abban a bokorban fekszik, hozza ki. A hajtó a bokorba megy, s pár perez után visszakiált: „nincs itt róka, uram !" Sz. erre maga siet oda s keresi a ró kát, de helyette csak egy elölábát találta, mellyet vállon alól lőtt le a rókáról. Mire e rókalábhal a fasorra ismét kilépett, a puskások helyeikről már egy pontra gyülekeztek s barátom egy rokona, ki a fasor legvégén állott, lassan közeledve egy meglőtt rókát hozott, mellyet az imént említett utolsó lövéssel ejtett el. „Na, s te is rókát lőttél ? — szólt rokonához barátom; szerencsésebb voltál nálamnál." 4