Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-09-20 / 26. szám

418 Egyébkent észrevettem, hogy erdészemmel komolyan beszélget s megjegyzéseit különös hévvel és ünnepélyességgel hangsúlyozza. Még nem jöttem le az utolsó lépcsőn, midőn egy nőeseléddel találkoztam, ki kötényével képét félig eltakarva, azt jelenté: „hogy az öreg ember megjött a vadréczékkel, de sehogy sem akar addig elmenni, mig az úrral nem beszélt.'' Mindeddig az egész dologban semmi különöset nem láttam, hanem a csarnok ajtajához érve, melly a kocsiszínre nyilt, észrevettem: hogy Bertie a hótól tiszta úton kissé gyanúsan áll. Borzas fején a kalap félre volt csapva, szemei igen álmosan pislogtak, azonkivül pedig az egyensúlyt folytonosan lába sarkain akarta fenntartani ; most már mindent tudtam. Nem volt időm az ajtót gyorsan betéve a találkozást kikerülni, mert az öreg jó formán engem előbb észre vett. A hátán lógó réczékkel felém tántorogva, különös komolysággal arról értesitett: hogy ő épen nem pityókos, — szó sincs róla." Nézetem szerint a kellő időben való hallgatás ép olly ritka adomány, mint ha indulatainknak parancsolni tudunk; az egész cselédség e jelenet kimenetelére, mint valami ingyen bohózatra örülvén, láttam hogy a jeladást tőlem várja. Midőn tehát Bertie felém közelítve s néhány pillanatnyi tántorgás után az egyensúlyt elvesztve, a hóba esett volna, erdészemnek rövid szavakkal meghagytam, hogy a réczéket vegye át, az öreg embert pedig kisérje haza. Nem a legjobb kedvvel menvén ismét a házba vissza, észrevettem, hogy a szakácsné és a többi vászoncselédek engem utánzandók, roppant hosszú pofákat vágnak. A kocsis — mint valami józan pharizeus, — ki épen a rudas lovat vezette ki, haragosan nézett az öreg Bertiere, midőn ez lábra állani iparkodott. Mig az estélyre értünk, ismét helyre állt kedélyem egyensúlya elannyira, hogy társaim szerint egy gyermek is játszhatott volna velem. — Eszembe jutott: hogy az öreg túlságosan leereszkedő előzékenységemmel talán vissza is élt, mi eme kicsapongására alkalmat nyújthatott. De eme szemrehányást most, midőn a szegény öregből alig maradt fenn néhány csont, el nem fogadhatom, sőt azt hiszem, hogy kedvemért mégis gyakran visszatartotta magát ama hibától, melly halálát okozta. Az idény vége felé nem épen könnyű dolog valami vadászatot* rögtönözni, kivéve ha egy kis sétával,mellyre kutyáinkat is elvisszük, beérjük; miután pedig két vadásztársam tánczolt — mihez csakugyan nem értek — azon törtem fejemet, mit tegyek barátommal, ki egy maga maradt nálam néhány napig. A csarnok izzó kályhája mellett épen egy falusi lelkészszel beszélgettem, midőn szomszédjaim egyike hozzánk csatlakozott s a tisztelendő úr beszédje fonalát — egy tervet Sebastopol bevételére — félbe szakitá. Szomszédom olly sokfélével foglalatoskodott, hogy tizedrészét sem tudnám elmondani. Eleinte egy Holtzapfel vagy Latherféle faragó gép segitségével mindig valami újat s mindesetre igen érdekes tárgyat állított elő. Utóbb a fényképészettel vesződött, s egy e czélra tökéletesen felszerelt kocsival az egész vidéket beutazta; aztán ködfátyolképekre és bűvös lámpásokra került a sor: az ezekhez való jelene-