Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-09-10 / 25. szám

J401 gunk mehetni; azonban a fárasztó haszontalan járás kedvemet annyira elrontotta, hogy már vissza akartam fordulni, midőn társaim unszolására, kik erre épen nem voltak hajlandók, ismét előre kellett mennem. Nem sokára elég kínosan ugyan, de lárma nélkül járhattunk, mert a posványos talajt sürü száraz avarfii váltotta fel. Itt a parton álló törpe cserfa mellett két rccze kelt fel; a gácsér mindjárt a part mellett leesett; ezt a fekete spaniel tüstént el is hozta, a nőstényt pedig — noha eleget kerestük, sehogy sem tudtuk megtalálni. Puskáinkat megtöltvén, Bertiet Diverrel olly utasítással hagytam hátra, hogy a réczét keresse fel, mire aztán a malomnál találkozandunk. Most nohány fütyülő rcczére akadtunk, fekete spánielem pedig egy nagy tüske bokornál folyvást keresgélt és semmiért sem akart onnan eljönni; felejemenvén, egy réczét egészen a vizszélén láttam üldögélni; ugyanekkor kutyám is észrevette, s mielőtt felkaphattam volna, a récze kutyástól a viz alá bukott, honnan azonban spánielem kihozta; visszahívtam tehát Bertiet, ki jóformán sejtette, hogy a récze megkei tilt, mert Divert is elhozta magával. Társaim egyike — különben ügyes lövész — alkalmasint kifáradván, Bertie. nek adta át puskáját, mert — úgymondá — semmit sem tud lelőni, ez pedig igen unalmas; s csakugyan, mióta a réczéket mindjárt felröppenésükkor czélba vette, egyetlen egyet som tudott elejteni. Alig mentünk pár lépésnyire, midőn Diver ismét valamire akadt. Bertie, kit kutyájának működése nagyon érdekelt, egészen elfeledte, hogy puska van kezében. „Ott a récze Diver!" mondá az öreg erdész, lábával a sárban kutyájának utat nyitva. Diver mozdulatlanúl állt az avarfüben, s egyszerre nagyot szökvén, egy gyalogszeder bokor.mögé futott. Bertie valamit észrevohetett, mert a kutyát előro küldte s csakugyan egy nagy gácsér kelt fel, mellyet nagy nehezen le is lőttünk. „Láttam hova esett!" kiáltá Bertie és kutyájával tüstént a récze után indúltA darabot minden eredmény nélkül kikerestetvén, a töltésen felkapaszkodtunk, honnan nemsokára Bertiet a megtalált réczével a túlsó malomgátról elénkbe ballagni láttuk. „Meg van uram ; —jelenté Bertie kalapjához nyúlva.— Ugy hiszem jó lenne ezt a kutyát megvenni, az öreg madarász talán eladja, mert még egy mást is nevelt magának." „Hátha még sem használhatnám másféle vadra" kérdém, noha az ollenkezőröl meg voltam győződve. „Nem tudom miért no lehetne másra is használni," viszonzá Bertie „különben a mint tetszik; engem valamire emlékeztet a kutya . . . ." „Lassan Bertie, — vetem közbe — ki akar még tovább vadászni ?" 1 Mindnyájan azt felelték, hogy már eleget jártunk, de különben is egy estélyre lévén hivatalosak, haza felé indúltunk. „Na's halljuk tehát Bertie, mire emlékeztet a kutya?"