Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-30 / 03. szám

Gyönyörködtem berinn mint élvezi szabadságát, czélozgattam s mutogattam magamat, de nem repült cl, sőt egész bátorsággal szállt egyik ágról a másikra, mig végre elhatározám, hogy rálövök — irányoztam s paff! — golyómat elvitte. Mire a lövés elhangzott, felső szomszédom, ki egy parasztvadász volt, szintén lőtt, s hogy nem császármadárra gyanítottam -— hanem mint ezt később elöadá, egy nagy medvére, melly egyenesen nekem tartott s a mellyet én a császármadárra lövéssel magamtól elijesztettem; lövésemre a vad visszavágott, szomszédom pedig tisztán hibázta.Ezen elkövetett hibámat egyhamar nem feledem. Volt még a hajtásban néhány sertevad, s a vadászok felső sora ugyan csak ropogtatta fegyvereit, de minden vad menekült. Más nap a Hluboka nevii völgyet, a hová a medve és a falkából pár darab sertevad menekült, hajtattuk meg. Alig egy-két kiáltás után, melly alattam hal 1szott, két őz bukdácsolva a völgyön fel a tetőnek tartott, s a völgyben lenn felső szomszédom irányában sokáig állottak s így hallgatták a lármát, mire a kopók is hajtásba vettek, közeledtükkel oldalt csaptak s csendes ugrásokkal felső szomszédomra futottak. Már csaknem szomszédomhoz értek volt s még sem történt lövés, pedig meg volt mondva, hogy ez alkalommal a bakot nem kíméljük és így lövésének késedelmezési okát nem tudtam; az özek már a hajtáson csaknem ki vül voltak, midőn szomszédom csendes de hallható hangon „ehe, ehe!" nyögéssel azt kívánta elérni, hogy a vad a neszre kissé megállapodván, annál biztosabban lőhessen reá, de az özek erre nem figyelve a felvett irányt követték. A vetett csel eszerint nem használt s szomszédom puskájának csattintását már akkor hallottam, midőn a vad már túl volt rajtunk. Kevés idő múlva a történtek után az őznyomon a völgyön fel egy szép hiúzt láttam felfelé vágtatni, melly előttem lötávolon kivül megállott; szorongva vártam felém közeledtét, de a felvett irányt megtartotta s a tetőn a legszélső puskásra bukkant, ki a mint később elöadá, a sürü bozót miatt nem lőhetett rá, s így a hajtáson keresztül szerencsésen kiosont. Ha kopóink az őzekkel el nem mennek, a hiúzt kevés iizés után a fáról, hová leginkább menekülni szokott, csakhamar kézre keríthettük volna. A hiúz ma már bérczeinken ritkán fordul elő, s ha olly vérengző állat nem volna, faja végett érdemes lenne kímélni, bár fajának pusztításáról panaszkodni nem lehet, mert e vidéken (a Rókáim zön) 15 év h folyása alatt csupán egy ejtetett, mind amellett, hogy a gróf Telekiek egy-egy elejteti hiúz lödijáúl 20forintot tűztek ki. Az itteni uradalmi felügyelő nyomoztatta is az ide vetődött darabot, de minden eredmény nélkül. E napi második hajtásunkat a kis Hrábova nevű völgyben tettük; pár őz, egy medve és egy kan volt a hajtásban, s mind a medve, mind a kan a hajtók közt visszavágott s a mint más nap T. .1. beszélte, a medve reá jött, hanem miután havazni kezdett, fegyvere beázván el nem stilt. E hajtásnak is e szerint vége lévén, siettünk lefelé; alattunk azonban kopóink egyike lenn a völgyben, egy özet forgatott; T. J. urat felbiztatván, lementünk s kevés várakozás után az öz a beállott est daczára általa elejtetett. Két napi vadászatunk befejezve lévén, kérdem, nem voltunk-e szerencsések