Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-08-30 / 24. szám

J384 álmomban vizslámat folytonosan „állni" láttam, mig csak a göbecsek zörrenései ablakomon végkép fel nem ébresztettek. Nagy nehezen felkelve fürdőmbe mentem, mi által egészen felüdültem, társaimat — kik nálamnál sokkal fürgenczebbek levén, megelőztek — a reggeliző teremben felkerestem. Egy csésze meleg kávé után pipára gyújtván, kocsira ültünk. Fél mértföldnyire, körülbelül száz acrenyi kiterjedésű s majdnem egészen befagyott tóhoz kiszálltunk. A legkisebb neszt sem lehetett hallani, a mellett olly sötétség uralkodott az egész vidéken, liogy lámpás nélkül az útat is alig láthattuk volna. Bertie számunkra nádból elég kényelmes helyet készítvén, kettőnket a jégre fektetett, azután hasonlóképen társainkat is elhelyezé. Minden a legnagyobb csendességben történt, s mielőtt Bertie bennünket a sötétségben magunkra hagyott volna, arra figyelmeztetett : hogy csak akkor lőjjünk, ha a réczék a vizet már egészen ellepték. Az előttünk elterülő, — egy ténta tengerhez hasonlító — tó felül némellykor egy egy szárcsa sípolását vagy egy gácsér gyanakodó hápogását hallottuk; sőt, egy izben úgy rémlett előttem, mintha vizbe ugró vidra neszét vettem volna észre. Még nem tudtam volna megmondani, váljon sötét van-e még vagy pitymallik-e már, midőn gyors szárnysuhogással egy récze előttem a vizbe száll; nem sokára még egy jött; azután többen; egy egész sereg, végtére úgy jöttek, mintha cserépzsindelyek hulltak volna a levegőből. Ezután következett csak a reggeli fürdés és mosakodás, az egész seregnek iszonyú hápogása és folytonos bukdácsolása. A krikréczék is megérkeztek ; mielőtt azonban leszállottak volna, néhányszor fejeink fölött elhúztak, hol közel, hol pedig a fenyőfák mögött eltűnve; mig végtére olly alant repültek, hogy szárnytollaik ezüst szürke szinét jól kivehettük. Most ezek is leereszkednek, mire a viz tükrét a szó szoros értelmében egészen ellepik. Én és barátom intünk egymásnak ; a réczék még ezt is észre veszik, s midőn zöld töltényekkel ellátott Westley Richardsféle puskámat felkapom, barátom pedig szintén gyönyörű Langféle fegyverét előveszi —• az egész sereg már nyugtalankodik. Egy, kettő, három, — ezt suttogva mondom, — puskáink bal csővei közibük durrantanak, a másik két lövéssel pedig a felrepülő récze tömegen végig, két hosszú barázdát húzunk. Gyorsan töltve a fejeink fölött elhúzó krik réczékre lövünk; azonkívül még néhány elmaradt töke réczét is sikerül lekapnunk. Mire egészen kivirradt, azt látjuk : hogy a viz szinét a lelőtt réczék tömege sűrűen ellepi. Többnyire hátukon foküsznek, s csak igen kevés sebesült van köztük. Erre Diverrel, Bertie! (Folyt, követk.) Néhány szó a hódról. (Vége.) Idővel barátunk új jelt, azaz valami nem régen levágott botot vagy karót lát; e jelekre figyelve, óvatosan kell előre mennie, nehogy gyorsan a hódiakra bukkanván a bennlévőket elriassza. Nem sokára az erdő egy angol parkbeli új ültetményt