Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-01-30 / 03. szám

kot, — mondá — de az olly szűknek látszott, hogy arra, mikép a nyest ezen kiférhessen, nem is gondoltam, hanem a ravasz állat úgy össze tudja lapítani a fejét, hogy talán egy jókora kulcslyukon is kifér!" Amint tovább beszélé, alig hogy megpillantotta a nyest szaglóját, hirtelen oda kapott, hogy öt a kiszökéstől tartóztassa; a sebes mozdulat által azonban egyensúlyt vesztett s a fáról lezuhant; szerencséjére esésében az alsóbb gallyak némileg feltartóztatták ugyan, de mégis olly nagyot esett, hogy hoszabb ideig eszméletlenül feküdt a földön. Csak este felé kezdett felocsúdni; iszonyú fájdalmat érzett egész testében s kínosan vánszorogva éjfél tájban került haza. Ez esés következtében több héten át fekvő beteg volt, s a tilógus (chirurgus) azt mondá neki: „Úgy kell kennek, minek hordja mindig az ördög nyestek után; most két oldalhordája tört be, ha elpatkol, hát kend bolond feje lesz az oka, előre is jó lesz a nyesteket temetésére meghívni." Gáspár gazda azonban nem patkolt el, hanem midőn baját nagy nehezen kiheverte, alig birta ismét bevárni, hogy hó essék s ismét erdőre mehessen. A mi legsajátságosabb, állítása szerint ugyanazon fából ugyanazon nyestet fogta ki a következő télen minden baj nélkül, csakhogy egy kicsit harapott kezébe, s kiállott szenvedéseért, ennek okozóját bőrével lakoltatta meg. Illyen a szenvedély; a vadőr minden perczben életével játszik, az akadályversenylovas elfelejti, hogy tagjai épségét, vagy épen életét koczkáztatja. A nyestfogó ez eset után csak azt tette fel magában ujolag, hogy soha sem fogja mellőzni a kőtél segítségét. Iparkodtam ez alkalommal még a nyest természetéről, életmódjáról s általában e vad közelebbi megismertetésére szolgáló adatokat szerezni az öregtől s azok kai saját ismereteimet mintegy kiegészíteni, mert az illyen emberek teljes életükben kizárólag egynemű vaddal foglalkozván, módjukban is áll, hogy erről többet tudjanak mint mi, kik nyesttol nyílt erdőben csak ritkán találkozhatunk. Es illőnek tartottam, hogy a midőn fönebb annyit emlegettük, általános természettani ismertetése mellett e'p e lapban jegyezzük fel róla a mit tudunk. A fanyest (Baummarder, Mustela martes) önálló nyestfajt képez, s a menyétek nagyobb családjához tartozik. Bár a sziklanyesthez igen hasonlít, ezzel még sincs rokonságban, legalább nincs reá példa, hogy e két faj együtt párosodott volna. Ettől különben is nem csak nyúlánkabb teste, nagyobb kiálló, élénk s rendkívüli vadságot kifejező szemei, hanem három hiivelyknyivel hosszabb nyele s egy hüvelykkel magasb teste által is különbözik, azonkívül pedig a fanyest világos gesztenyeszínű csuhája íinoniabb, tömöttebb s hosszabb szőrű mint amazé; e felett a fanyest torkán egész a vállapok alá nyúló sárga folt van, melly a fiatal nyesteknél majdnem rózsaszínű, a korosabbaknál pedig majdnem rózsaszínt ölt; e folt a sziklanyestten fehér s szürke szegéllyel van körülvéve. Ott, hol nagy kiterjedésű s kevésbbé háborgatott lábas erdők vannak, a fanyest is honos, s ámbár fenyves erdőkben is kivált ollyasokban tartózkodik, mellyek vegyes állománnyal bírnak, mire különböző német elnevezései is mutatnak (Buch-, Birk-, Espen-, Fichten-, Tannen-, Kiefern-Marder), mégis tudtommal inkább szereti a tölgy, cser, hikk s általában a lombos erdőket, már csak azért is, mert ezekben az általa keresett mindennemű szárnyasokat, különösen pedig ezek fészkeit sokkal nagyobb választékban találja fel, és mert