Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-20 / 20. szám

J325 bak nyúl ugrott fel előttünk, mellyet barátom — magam a lövéssel elkésvén —leterített. E pillanatban két szalonka lábaim előtt repülvén fel, jó kettős lövésre nyújtott alkalmat, de a visszacsapódó füst miatt az egyiket elhibáztam. Hozáromat az elesett szalonka felkeresésére küldvén, még hármat vertünk fel, úgy, hogy mire ez elsőt megtaláltuk, kettőt lőttünk. Igy egész sötét estig kettesével, hármasával találtuk őket, azonfelül néhány közöttünk is vonúlt, de ezekre a csonka cserfák és emberfejek miatt, nem lőhettünk. Alkonyatkor a vadréczéket — mielőtt a tengerre indúlnának — látogattuk meg; de erről máskor bővebben. Ezen és a reá következő napon negyven darab szalonkát lőttünk és haza is hoztunk; ez magában véve nem nagy eredmény ugyan, de nem épen rosz toldalék egy két fáczán, hat nyúl, nyolcz tengeri nyúl és négy vadréczéhez. Mindenesetre sok érdekes jelenetnek valánk nézői; a keresésben és feltalálásban pedig mindent vizsláink kitűnő idomításának köszönhettünk; — és ez előttem a valódi sport, mellyet akárminél többre becsülök. Az indián medve. (Vége.) II. Minden borzasztó mondák daczára, mellyek a medve erejéről s kétségtelen vadságáról forgalomban vannak, modora és mozdulatai olly furcsák, hogy a tapasztalt sportman inkább csak nevetni tud rajta. A hidegvérű komoly vadász könnyen elejtheti, sőt ügyetlen mozdulatai, potrohos alakja és czammogó járása inkább nevetség, mint félelem tárgyává teszi. — Gyalog különösen könnyen lehet rá lőni. Lovak és elefántok annyira félnek a medvétől, hogy alig lehet velük birni. Köztudomású tény, hogy sok híres tigrisvadászó elefánt feléje sem megy, támadását pedig épen nem várja be. Magam is sok nevetséges jelenetnek voltam tanúja, midőn elefántokkal indultunk medve vadászatra. Egy ízben a Ramgurh zászlóalj első őrmesterét — egy igen bátor katonát, ki azonban a szuronnyal jobban tudott bánni, mint vadász fegyverével — medvevadászatra hivtuk meg. A medve Seraiökela nevü falu határában tartózkodott — mintegy három mértföldnyire a tábortól. Mindannyian elefánton ültünk és nem sokára a hely szinén valánk. Szokás szerint vonalba állottunk és 7—8 elefánton a sürübe nyomúltunk: állott pedig a vadásztársaság zászlóaljunk másod parancsnokából, az orvos, őrmester és a Seraiökela-i rájáhból, ki saját elefántján ült. Az elefántok — egyet kivéve — az élelmezési biztosság tulajdonai lévén, nem voltak howdákkal (vagy is sátor alakú gyaloghintókkal) ellátva, miért is kemény vánkosokon kellett ülnünk. Ezeken, mig az elefánt rendesen lépdel, valahogy csak meg van az ember, de mihelyt futni kezd, tüstént ama kötelekbe kell kapaszkodni, mellyek az ülést az állat derekához kötik. Igy aztán lejtős vagy meredek helyeken vagy töretlen úton, hol az elefánt fákon vagy szikladarabokon átlépni kénytelen, a vadász csak egyik kezével forgathatja fegyverét.