Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-20 / 20. szám

J319 A százados legjobb úrlovasaink egyike, kinek én 3aruja sziját sem oldhattam meg, vadászat alkalmával mellém került. Lovaink egyformák lehettek ugyan, de ez nem állíthatta helyre az egyensúlyt. A vadászvonalt kissé elhagyva, egy nagy rétre jutánk, mellyet olly süríi sövény vett körül, hogy azon semmiféle lóval áttörtetni nem lehetett. Az egész sövényen csak két ugorható hely volt; az egyik a kapualaku nyilas, mellyen bejöttünk; a másik pedig egy négy hegyes és magas karóból összeütött korlát, egy szénapetrenczével közötte. Igen jól ismertem a helyet, mert egyszer már csúnyáéi ott szorúltam. Legelőször a százados ugratott át a kapun és vissza sem nézvén, a száraz gyalogúton sebesen vágtatott neki a sürü sövénynek. En is szeren" esésen átjutottam a kapun, de tudván, hogy innen másfelé kijutni nem lehet, a jobbra álló korlát felé tartottam. A kerülés által sok tért vesztettem ugyan, de láttam, hogy a százados is csendesíti lovát, mintha nem nagy kedve volna a rámeredő sövényt ugratni — és engem figyel, merre tartok : s látván az általam vett irányt, lova fejét szintén arra fordítja. En lovamat összeszedve, neki ugrattam a korlátnak, de lovam egy fiútól, ki a szénapetrencze alatt feküdt s ép akkor kelt fel — megijedvén, a korlátot már ki nem kerülhette és röviden ugorván, hátulsó lábaival megakadt, minek természetesen az lön a következése, hogy velem együtt felbukott. A ló nagyon megüthette magát, mert én még előbb felkeltem ; kissé elszédülve ugyan, de mégis hal lám a százados gúnyos nevetését, midőn mellettem a korláton átugratott és az épen akkor megforduló falkát beérte; én pedig az esés által felingerülten, most még job ban haragudtam. Nagy nehezen összeszedvén magamat, megsántúlt lovamat a legközelebbi majorba vezettem, honnan egy kölcsön vett ponyn haza kullogtam. Most eszembe jutott, hogy a százados udvariasságát semmivel sem tudnám jobban meghálálni, mintha a Plover csikót orra elől megveszem. „Látta-e már a csikót?" kérdém színlett közönyösséggel a lovászt. „Láttam, és alig hiszem, Hogy gazdájánál nagyobb gazember létezzék a világon ;" jegyzé meg a lovász. „Na és tetszik a ló ? megvette már ?" volt legközelebbi kérdésem. „A csikó nem épen rossz, — feleié a lovász szivarján nagyot húzva ; — rövid lábú, de jól elnyúlik, azt hiszem, csak úgy repülne 100 fonttal, de gazdám 140-ot nyom, azonfelül pedig igen erősen megüli a lovat. Térdén alól kissé gyönge a ló, de azért serlegünket még úgy is meg lehetne vele nyerni, ha a százados lovagolná. Ha pedig versenyre nem lesz használható, majd valami park lovat vagy hölgy paripát csinálunk belőle, s nem az első lesz, melynek századosom helyet talált." .Na s hát megvette a lovat?" kérdém újra. „Még nem; a vén tíczkó 80 fontot kér érte s erről úgy látszik a százados már értesitve lehetett, mert meghagyta, hogy ezen az áron megvegyem, ha csak valami kifogásom nem lesz ellene; sőt egy ennyiről szóló bankuialványt is adott velemAlkudozás nélkül azonban nem akarok beleugrani, bár nem hiszem, hogy a vén kutyafejű tatárból egy tiz fontost ki lehessen szorítani. Megmutattam nekie az utalványt olly megjegyzéssel, hogy az alku megkötése reám lévén bizva, a ló átvételekor tiz font sterlingre számitok. Ha gazdám a csikó árát előre nem tudta volna, szép