Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-07-20 / 20. szám

J320 haszon néz reám, mert a lóért egyremásra 150 fontot lehet adni, sőt a mi több — tévé hozzá, csizmája hegyével a kialvó parazsat piszkálva — ezt meg is éri." „Es mit mondott az öreg a tiz fontosra ?" „Mit? azt hittem, hogy mindjárt belém üti szénahányó villáját; kiment az istállóból és azt se mondván, hogy befellegzett, ott hagyott a faképnél. Soha sem láttam illy bolond embert; pedig ért ám a lovakhoz !" „Hát mihez fog már most ?" kérdém tovább. „Haza menet még benézek s megveszem a csikót; talán még is kicsikarhatok valamit az öregből. A lovat meg kell vennem, ezt gazdám egyenesen megparancsolta. Egy óráig várok, addig a vén liczkó dühe talán lecsillapúl, de ezen isten háta mögötti vidékről még napnyugta előtt takarodom." Ekkor épen kettő volt az óra. Mindent megtudván, bizonyosnak láttam, hogy — hacsak a lovászmester túl nem jár eszemen — a százados nehezen fogja a Plovercsikót versenylónak vagy hölgyparipának idomítani. Ebéd alatt az én lovászom, a kandalló mellett üldögélve, folyvást szidta a vidéket; meg nem foghatta, hogy valaki olly bolond lehetett, illy helyen falut építeni; átkozta az urakat, kik lovászmestereik beleegyezése nélkül lovakat vesznek, mert hiszen — úgymond — mi ördögnek való a lovászmester, ha az úr maga is ért a lóhoz. Szóval sem említém, hogy magam is hasonló járatban vagyok s azon ürügy alatt, miszerint fáradt lovammal még hosszú útat keilend tennem, elbúcsúzván»; egyenesen Sharks Lodge felé tartottam. Az öreg Radford a kert kerítéséhez támaszkodva, igen csúnyáúl nézett reám. Tudván kivel van dolgom, feltettem magamban, hogy én is ép olly durva leszek vele, mint ő velem. A kapuhoz érvén, yorkshirei kiejtéssel kérdé tőlem : mit akarok ? „Az öreg Jack Radfordot keresem; — feleltem teli torokkal, mert tapasztaltam, hogy goromba embereket csakis lármával lehet féken tartani. „Es mit akar azzal az úgynevezett öreg Jack Radforddal?" „Látni akarom ;" — kiabálék vissza. „Na hát csak nézzen reám, de ne ordítson úgy, hiszen nem vagyok siket." „Ah ! hát ön az öreg Jack Radford ? soha se hittem volna! Na's hát pej csikaját akarom megvenni," s ezzel lovamról leszállva, kantáromat a kapufához kötöttem. Ha én az öreget udvariasan szólítom meg, bizonyára a lovat soha sem láttam volna, de igy alkalmasint azt hitte, hogy elvrokonnal van dolga, mert a kert ajtaját kinyitván mondá: „Mit csinál ön? talán azt hiszi nincs istállónk?" Kénytelen valék lovamat utána vezetni. Ugy látszott, hogy az egész házban csakis az istállók vannak jó karban. Mihelyt he volt kötve lovam, az öreg egy külön rekesz ajtaját tárta fel s alig telt bele három perez, hogy az alku létre jött köztünk, még pedig illyformán: „Itt a csikó !" mondá Radford. Tudván, hogy John Harrison mindenkor-igazat szokott beszélni, nem igen nézegettem a lovat, az árát pedig már előbb tudtam, tehát csak azt kérdezém : „Mi az ára ?"