Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-06-30 / 18. szám

J288 kák e miatt alacsonyabb helyekre vonultak le — s innen a nagy mennyiség. Beállván azonban hirtelen a lágy idő, gyorsan elvonultak; pedig bizony nálunk is talál" hatnak elég sárt és locsot. Olvasóimat talán nem untatom egy illy eset megemlítésével, hiszen úgy is csak személyes vadászeseteimet közlöm. Az 1830-ik évtized elsőbbi éveiben Galicziában állomásozván, Kollomeában szép szalonkaidényünk volt. Egy tiszttársam F. . . E., kivel nagy vadász és agarász létére sokat vadásztam Lengyelországban, szomszéd állomásából látogatásomra jővén, a délután hazatérőt elkisérendő, lovat nyergeitettem, bogy a szép tavaszi nap délutánját egy jó lovaglással használjam fel, s pajtásommal tovább lehessek együtt. Szép idő és jó talaj levén, útunkat nem vettük a kemény köves csinált úton Pecsinizsnának, hol F. . . E. . . szállásolt, hanem a két helység közt fekvő fennsíkon, melly nagy égerfa-, nyír- és cserbokrokkal benőtt kerület — s mint a szalonkák és nyírfajdok kedvelt tanyája, gyakori vadászterünk volt. A lovas tiszteknél ritkán hiányzó pincs-ebek ekkor is velünk száguldoztak. Ezen ebeknek az a diszes szokásuk volt, hogy a juhnyájakat rendesen megkergették s libákat téptek szét, nem tekintve gazdájok erszényére, s ha a lovas sebesebb iramban indult, a ló elé felugrálva kapkodtak és ugattak. Ez alkalommal azonban ezen mulatságuk nem sokára változott; ugyanis, alig nyargaltunk be a bokros területbe, olly mennyiségben repkedtek körülünk a szalonkák, minőt még soha sem láttam. Ebeink szünet nélkül csaholva, nyargalva verték fel. F. . . E. . . pajtásommal azonnal szalonkázatot határoztunk a következő napra, aképen, hogy mindenikünk állomásából vadászva jöjjön közép távolságra, hol egyesülve kisértsünk sikert. Vadászatkedvelő olvasóim ismerik azon érzést, mellyel a vadász jó sportot reménylve indúl ki; talán egy szenvedélyben se szerepel a remény olly fokozatban, ujabbnál ujabb érzelmekkel éleszti lényünket, vidámítja kedélyünket, gyorsítja lépteinket. Kollomeából vadászommal, három hutzul ifjúval (a lengyel-kárpát mellékén lakó oroszokat akoriban hutzuloknak hivták; most, hogy mire változott elnevezésük nem tudom, de hogy változott, mint bizonyost gyanítom, a mint az oláh is azóta lett román), kiket hajtókúl fogadtam, és két vizslámmal már jókor kiindúltunk, s midőn a kelő nap piros sugarai a Kárpátok csúcsait fénylő színnel kezdették díszesíteni, a hóborított magasabb kúpok ezüstlő ragyogását merev ellentétbe helyezvén a sötétzöld fenyvesek komoly színezetével — mi már kiértünk a bokros fensíkra és öten sort fogtunk, vizsláimat is kutatásra bocsátván, bokrászva baladtunk a tegnap F. . . E-vcl meghatározott találkozó helyre. A csendességet nem sok lövés zavarta, mert bizony mindkétfelöl csak séta volt ez, mivel se én, se a velem szembe jövő F. . . E., kihez még néhányan csatlakoztak, még csak egy szalonkát se találtunk azon a helyen, hol az előzött nap délutánján csaknem minden lépten repültek fel előttünk. Osszetalálkozásunk után jó tüzet raktunk, reggeliztünk, aztán újból neki fogtunk s szinte délutáni 3 óráig vadászván, alig találtunk egy egy magányos szalonkát; a reménylett gazdag zsákmány helyett üres tarisznyákkal kullogtunk haza állomásainkba, mint a tokaji sógor Illy hirtelen távozását a szalonkáknak máskor is volt alkalmam tapasztalni, de olly mennyiségnek olly hirtelen eltűnését soha, kivált tavaszszal.