Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-01-20 / 02. szám
1 8 Ikmi fölértem H hegyre, mellynek novét vezetőm megmondani nem tudta, melly azonban Pilis-Maróth es Szent-László közt legalább is 2000 lábnyira emelkedik, s ámbár számos társai közt nem a legmagasabb, mégis meglehetősen uralg az egész tájon. Valahányszor illy begyre érek, mcllyről jókora távlát nyílik, mindig eszembejut azon szép hasonlatossag, mollyet a tudományos kiképezés s a hegyi utazás közt a hires utazó Pückler-Muszkau berezeg tett. Ki lenn áll — úgymond, s ott veszteg marad, rendesen beéri azzal mit eddig látott; amint azonban haladni kezd felfelé s bizonyos magasságra törekszik, hova tovább azon voszi magát észre, hogy a mit eddig látott és ismert, az fölötte kevés, és még ide meg amoda kell feljutnia, hogy magát némileg tájékozhassa. Es illy magaslatok megmászása, ha ncha terhes is, de mindig háládatos feladat, mert többnyire valami meglepetéssel kedveskedik. Voltunk már többször c csúcson s mégis mindig más-más világításban láttuk a környéket; íme a láthatár legszélső vonalán ama nyílást, mollyet ép most mintegy czélzatosan világít egy napsugár, s mellyen át a látkör ismét jó darabbal tágúl, eddig még nem vettük észre — ha holnap s más órában jövünk ide, a felhőzet ismét új alakokat, ezeknek árnyai pedig más meg más képleteket fognak elibénk állítani. A hegy csúcsa, mellyen most állottam, majd minden oldalról kopasz levén, mindenfelé szabad s meglepő szép kilátásom nyílt. Körülöttem mindenfelől nagyobbszerü, sűrű erdővel borított hegytömegek emelkedtek, mellyek közt az éjszak-nyugot felöl többszörösen kanyarodó Duna három különböző helyen csillámlott ki. Helység vagy emberi lak, a Dunán túl jókora távolban jelölt Nagy-Maroson kivül nem volt látható; az ember tehát a szó szoros értelmében rengeteg erdőség belsejében érezte magát, annak daczára, hogy Szent-László és Szcnt-Lélek nevü két kis falucska, mellyben pár száz favágó és mészégető család tudja Isten hány század óta se nem fogyva, de nein is gyarapodva, ép e hegyek közt és pedig olly magasan s hozzáférhetlenül fészkel, hogy mint vezetőm mondd, idegen ember ott vajmi ritkán fordul meg, mert ott egész éven át senkinek semmi keresni valója sincs; ők viszont, kivéve midőn a szomszéd vásárokra mennek, a külvilággal azért érintkeznek olly keveset, mert ennek nagyobb szükségét egyátalában nem érzik. Valljon elmondhatják-e ezért magukról e jóemberek: „beata solitudo, sola beatitude ?" nem tudom, de bizonyosan jobban tudták és érezték ezt ama romok hajdani lakói, mellyek a túlsó hegyoldalról lenyúló fennsíkon ünkint magukra ragadják figyelmünket. Első tekintetre valamelly régi váracs romjainak vélnök ; a még jókora magasságban meglévő falak olly vastagok, az épületnek fennálló maradványai pedig akkora kiterjedésre mutatnak, hogy akár egy középkori erőd külfalainak is beillenének. Azonban tudjuk, hogy a pilisi hegy környékét kivéve, itt a hegyekben a visegrádin kivül vár nem létezett, hanem a remete Szent Pálról nevezett szerzeteseknek volt itt zárdájok, és én c romokban ama zárda maradványaira ismertem. Mi rosz fát tehettek e szerzetesek a tűzre, nem tudom, mert a II. József idejében o részben folyt tárgyalásokba avatva nem vagyok, nem tehetem azonban, hogy ezen kiválólag magyar szerzőt oltörültetéeén, mindannyiszor midőn illynemű emlékeit látom, no sajnálkozzam nemcsak azért, mert ugyanaz sok kitűnő tudóst és művészt tudott felmutatni, s idővel a magyar műveltség hatalmas emeltyűjévé válhatott volna, hanem azért is, mert hol a pálosok letelei
