Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-03-20 / 08. szám

118 A milly szomorú híreink vannak a stájer magas hegységekből a fővadnak és őzfélének a temérdek hó általi pusztittatásairól, úgy eféléről Csehországban nem igen írhatunk. Esett ugyan sok hó, és a határhegységekben, mellyek az egész tartományt körül gyűrűzik, a hőmennyiség szokatlanul nagy volt, de tetemes kárról, mit ez a vadnak okozott volna, eddig nem hallani, mivel a hó soha nem maradt sokáig^ és telünk rövid ideig tartott. A sík földön igen kevés hó volt, még kevesebb fagy, s csupán egy nap esett a hévmérő 10 foknyira fagypont alá. Ez alkalommal nem mulaszthatom el a magas hegységekben szokatlan nagy hóesések alkalmával csaknem minden évben újra meg újra történő szerencsétlenségek fölött véleményemet kifejezni. Ez erdőtéreken többnyire nagyon későn kezdik a vadat étetni, midőn t. i. az özvad nagy hótömegek által evőtanyáítól már el van szakítva, vagy már oly kimerülten jut táphoz, hogy ez nem megmentésére szolgál, hanem inkább csak előmozdítja vesztét. A ki hát azt akarja, hogy vadja jól teleljen, ne várja míg a szükség tetőpontját éri, hanem már ősz utolján kezdje a vadat tápfalattal az étkező helyre szoktatni, s általában együtt tartani. A tápot már novemberben ki kell a magasb pontokra rakni, vele lassankint lej ebb haladni, s ez által a vadat arra birni, hogy mind lejebb menjen a táp után, mig azon helyre nem ér, hol télen át kellően ellehet táppal látni, a nélkül, hogy ebben időjárás akadályozhatna. Magas hegységekben, hol nem szükség téli vetéseket vad által megkárosítástól óvni, tervem könnyen kivihető, és nagy költséget és fáradságot se vesz igénybe. Ha a vadásztér ura kiszámítja, mennyivel többet ad ki eképen számára, s ellenben hány szarvasnak, borjúnak és őznek menti meg életét, költségét dúsan kárpótoltnak fogja találni, nem tekintve, hogy így vadászmulatsága is félbeszakadás nélküli lesz. Hányszor történt már meg, hogy több évi gondos ápolás által jó karba hozott vadászterek egyetlen szigorú télen oda jutottak, a hol az ember elkezdte, s fáradság és költség füstbe ment, míg nagyobb gondosság az etetésnél a bajt, ha egészen el nem hárította, legalább enyhítette volna. Pikáns eseményekben nem volt a lefolyt vadászidényben hiány, volt tréfás ugy mint szomorú, elég. Dec. 23-án nyúlvadászaton egy poczkos nyúl esett, mellyben két, pár nap múlva már lefiadzodott teljesen kiképzett kölyket találtak. Január elején már több fias nyulat lőttek. Két vadászaton megtörtént, hogy heves vérű vadászok hajtókat lőttek agyon; mindkét tettes paraszt volt, vagyis mint mainap nevezni szokták: földbirtokos. Kopidlno uradalomban a fáczánost vadorok lőtték agyon ; egy más vidékről pedig egy haldokló vadőrt vittek a prágai kórházba, ki tiltott vadászatánál elesvén, fegyvere elsült, és a törvény ítéletét rajta végre hajtotta. A koszorú ez idén tagadhatlanúl azon vadászt illeti, kinek sikerült egyetlen lövéssel négy külön élő lényt leteríteni. Egy nyúlvadászat alkalmával egy puskás nyúlat lő, s ki irja le a jó ember bámulatát, midőn a lövés hatását látja ! A nyúl felbukik, egy vizsla vonítní kezd s három lábra áll, a legközelebb álló puskás káromkodik és csizmáját ugyancsak huzza lefelé, egy hajtó pedig nyöszörgve dörzsöli kimondhatlanját s fájdalmában ugrál. Igazán vadászszerencse, melly et azonban senki sem fog irigyelni. . ..