Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-03-20 / 08. szám
116 son a patak menten szemeimmel végig futottam s hatalmas koronával fejen egy fakós rőt szőrű, daliás tartású fejedelmi vadat pillantok meg. E látásra minemű érzés fogott el, azt e perczben újra átérezni igen, de leirni képes nem vagyok, s bár illy koronás fővaddal szemben már sokszor állottam, látása mindannyiszor édes izgalmat' ébreszt bennem. A válságos perez, melly e szerencsét kezeimbe adandja, nem messze volt, még néhány lépést téve egészen a pataknál valék s szemben álltam az erdők királyával, nem keresve semmi rejthelyet, mert a küzdelem elől többé kitérés nem lehetett. A fejedelmi vad kimért ugrásokkal s ünnepélyesen megmog állva lejebb e"s lojebb közeledett, s a patakon át dőlve fekvő, és hóval fedett bikkeken könnyűden szőkéit át, aztán néhány ugrást tett s a patakon jóval felebb keresztbe fekvő dőlt sudár elől kitérve, pár szökéssel megint a patakban volt; még néhány ugrás s egész szépségében előttem állt marjában kapott jelentéktelen sebével s az öt üldöző és vigan csaholó bandával. Sokáig néztünk merően egymásra, mig bőszülten megfordúlva az őt környező ebekre támadt s majd elölábaival hatalmas vágásokat intéző feléjük, majd ismét agancsát rázva egy két szökéssel nekik ugratott, de kellemetlen üldözőitől nem menekülhetett, mert ezek minden mocczanására ügyelve, csak biztos irányból közelítették. Ismét megfordúlt s irányomban oldalállást foglalt, mire csövem megvillant s golyóm fültövén keresztül tört. A kapott lövés után a patakból ogy erőltetett ugrással mintegy támadólag szökött fel a hóból magasan képződött partra; még egy ugrás s második lövésem hevederén íuródva át a testbe, mozdulatlanúl rogyott össze a szép agancsú közép tizenkettős. Lövéseimet vizsgálva, csakhamar pár hajtó, s a bajtókkal kiküldött azon paraszt vadász, ki az imént a nemes vadra lőtt, mellettem termett. Még egyszer örömittasan legeltettem szemeimet a páranélkülin, láttam eleven nagy barna szemeit könnyezve eihomályosúlni s ezek alatt az úgynevezett künyzacskót félig becsukódni; láttam az apró invonaglást, mintegy búcsújelt az erdőanyának, melly öt felneveié s kebelében rejtegeté. — Ott hagytam aztán s a patak mentén lehaladva, alig három puskalövésnyire a szinhelytöl a vadászsorra bukkanék s hirül adván az eseményt, vadászczimboráim osztoztak örömömben; lehet azonban, liogy volt közöttük ollyan is, ki vadászszerencsémet irigylé. Néhány szó váltása után a vad lehozása iránt intézkedvén, lehetőségig sietve tanyánk felé útban valánk s a Kálincsik patakon, mellyre átjárásul keskeny bürü alkalmaztatott, mint reggel úgy most is, az átkelést a szeszélyes torlaszokba összefagyott jegen kísérlettük meg. A jég alattam beszakadt s megmerült csizmáimat lehuzatni, a vizet kiöntetni, harisnyáimat kifacsartatni s ismét felhúzni néhány perez müve volt. Kinos utunk után a „vadászrész" sódar és gulyáshús képében annál jobban esett; ép úgy mint hajdan P. M. kedves vadász czimboráminal, kivel sok nagy vad elejtése fölött beszélve órákat virasztottunk, most is az ősi vadász vityillóban áldomást mondva a múltak emlékének, pár órát kedvesen elcsevegénk. •Az eső szüntelenül mosta künn a havat, a patakok áradni kezdének, s mi a Borzsa kiöntésétől tartva, nehogy napokra iderekedjünk, három napi vadászat helyett hazafelé siettünk s rettenetes utunk — mert többnyire a szánkák mellett gyalog haladtunk, míg lovaink hasig szakadlak a hóba — délutáni órákban véget ért.