Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867

1867-03-10 / 07. szám

106 egyre másra csak 15 őzet, 2 szarvast, 10 sertevadat, 6 medvét, 5 farkast számítanánk is, az összes vadállomány illyformán ütne ki: Öz 2670. S.arvas 356. Vaddisznó 1780. ' Medve 1068. Farkas 875. Milly roppant szám ez, s nekem még is úgy látszik, hogy e mennyiség csekély s a valódi létszám sokkal nagyobb; megjegyezvén azt, hogy én több község de különösen Dolha határában minden völgyet ismerek, s egy négyszeg mértföldnyi területre nem 15, hanem 20 őzet; nem 10, hanem 20 — 30 darab sertevadat bízvást számithatok. A Lipcse-Polyána szomszéd községbeliek alig 6—7 ezer holdnyi területen, e télen rövid három hó alatt 38 darab sertevadat csupán két drótos fegyver s néhány kuvasz segítségével kerítettek kézre. Ezen arány a sertevadállományt illetőleg egész megyénkre nézve általában nem áll ugyan, mert ennek némely részében kevesebb a sertevad, de aztán annál több az öz, szarvas, medve, vagy a más fajú nagy vad. Csak is azért kisérlettük meg e számokkal adatolt egybevetést, hogy némelly szomjas vadász kíváncsiságának legalább részben eleget tegyünk, de koránt sem azért, hogy a megyénkbeli .vadállomány számát egész bizonyossággal megállapítsuk, mit illy roppant terjedelmű bérczeken meghatározni akarni, nevetséggel volna határos. A föntebbi számokhoz járúl a zerge, a hiúz, a siket- és nyirfajd, mellyek szintén a nagy vadak sorába tartoznak, s megyénkben nem épen ritkán fordulnak elő; valamint a vidra, a nyestek különféle fajai, s az apró szőrmés vadnak itt nem is emiitett sokasága. Hogy tehát a gondviselés bőkezüleg gondoskodott arról, hogy e nagy kertben a vadnak hiánya ne legyen, ez a fönebbiekből eléggé kitűnik, ha különben nem volna is széles e hazában ismert dolog. De gondoskodott a jó Isten arról is, hogy e roppant, számú vadnak nyugalma különfélekép zavartassák, s ebből a főszerep minden esetre a természeti szabályok ellen sokszor vétkező vadásznak jutott. De térjünk vissza rajzunk színterére. E völgy bejárásánál balra mintegy 3—400 lábnyi magasságú sziklatetőn láthatni az úgynevezett Szittya vár romjait, melly történeti emlékeinkben a bronykai vár neve alatt fordúl elő, s mellyben hajdan Balassa-Menyhért tartózkodott, rakonczátlan csapatjaival. Csekély terjedelménél fogva nem is lehetett ez vadász- vagy rablóvárnál egyéb. A szürke sziklacsúcson lévő széljárta düledék e völgy torkolatánál fekszik s hajdan a ki- és bejáróknak mintegy örkapu gyanánt szolgált. E magas tetőt, a szóhagyomány szerint, a délnyugat felé fekvő tetővel, az alól tátongó mély völgy felett borzasztó magasságban hid kapcsolta össze, mellyen a várbeliek a szomszéd völgyben alakitott nagyszerű méheshez keltek át, s melly később a vár szeszélyes ura által a szomszéd völgyből reá szorított nagyszámú szarvasfalka alatt összerogyott volna. A híd létezésének mai nap semmi nyoma, e regéből azonban annyi maradt fenn, hogy az itteni ruthén nép e völgyet most is pcsolinak (méhesnek) nevezi, a völgy pedig a nagy vadnak ma is kedvencz tanyája.