Vadász- és Versenylap 11. évfolyam, 1867
1867-03-10 / 07. szám
104 állt itt víz alatt s a szarvast ebbe kövei ni lehetlen lévén, gyors fordulattal átkerültünk a pontra, hol a szarvas kijött az áradatból, nyomára vezettük a falkát s most nyílt sík terült el előttünk. Egyenesen Vedröd felé olly roppant gyors irammal folyt a vadászat, hogy 15 percznél kevesebb idő alatt mértföldhosszú szalaggá nyúlt el a mezőny s a szarvas messze elől haladván, úgy látszott, hogy a fogásnál hatan sem lesznek jelen. Páld falú közelében a fáradni kezdő szarvas házba akart menekülni, de nem bocsáttatván be, a nyíltnak tartani s egy óra és negyven porczig tartott versenygyorsaságú futam után, melly az idény utóisója volt, magát a falkának megadni kényszerült. C o x w a i n. Máramarosból. VIII. Bronyka, január 10. 1367. Ha a vadászt sorsa valaha e völgybe vezette, honnan e soraimat keltezem, ugy éleményeinek bizonnyal egyik kellemes nyugpon(ját képezi az emlék e bájos fekvésű szép völgyre, melly Dolhától északnak jobbra, jó útban 2—3 óra járásnyira esik s átalában bronykai rikának (patak) neveztetik. Olly vadász azonban, ki csak az alföld délibábos rónáit tartja szépeknek, kevés élvezetet fog itt találni; de annál többet az, ki a természet változatosságait szereti, s a hegyes erdős táj rejtett kincseit ismeri; mert azon számtalan mélyedések, a most hóval ugyan, de tavaszkor élénk zöld füszőnyeggel boritott virányos rétek és halmok, a szeszélyes sziklakúpok, a mohosúlt bikkes rengetegek, melyekben anyi válfajú nagy vadon kivül fövad is tanyáz: bizonyára élénk emlékében maradnak, mint megannyi új változatosság, új élvezet. Ki ne látná tehát át, mennyi előnyben részesül a valódi vadász, ki ha fegyverét vállára vehette, ábrándos önérzetében, házi bajaiból kibontakozva, mosolygó arcczal s könnyű léptekkel siet a vadásztérre, s ki nemcsak a helyiségnek különböző fekvését, hanem az évről évre beálló rejtváltozásokat s ezeknek a nagy vad járására természetes befolyását és irányadását gyakorlatilag ismeri s nem szorul arra, hogy csak akor tanulmányozzon, mikor már hasznát kellene venni észleleteinek. Feléled emlékezetében a múlt időkben élvezett szerencse; ábrándozva legelteti szemeit a kedves hegyvidéken, megvillan agyában ezerféle gondolat és terv, ujjabbi kísérleteinek tért hol keressen, vadászvágyainak eleget miként tehessen, vagy azzal a mesés szarvassal, mellynek képe állandóul előtte lebeg, miként és hol találkozliassék ? E merő ábránd és édes képzeletről, mellyben a vadásznak annyi öröme rejlik, másokkal együtt mi is azt mondjuk: no fosszuk meg tőle a vadászt s ne törjünk felette pálczát, mert innen származik határtalan szenvedélye, innen veszi erejét és szívósságát sokszor olly nagy akadályok legyőzésére, s véghetlen fáradsággal összekötött kalandjaira, mellyeket a nem vadász sokszor életével fizetne vagy mesés kincsekért sem volna képes véghez vinni. A boldogító képzelet, hogy majd e pagonyban, vagy ama rejtben találja fel szerencséjét, hegyről völgybe, völgyből hegyre űzi őt, mint tengeren hajót a vihar; heve ragadja, reménye, kitartó várakozásra ad türelmet, pedig sokszor megtörténik, hogy: