Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-30 / 24. szám

373 Most már a banda leggonoszabb tagjától menekültünk volt meg, s falunkban egy időre helyreállt a béke; Johnson is nyugodt lehetett. A tőrközés és hálózás folyt ugyan szép csendesen, de a banda feloszlottnak látszott, s a viadalok, mellyek Hammerton uralmának ideje alatt olly gyakoriak valának, már csak mint történelmi tárgyak voltak emlegetve a serházi és kovácsmühelyi társalgásokban. Az idő azonban eljárt. Hammerton két esztendeje letelt; s egy délután, a mint Johnson haza felé lovagolt , régi ellenségével találkozott, ki saját szavai szerint „munkabíróbb állapotban" volt, mint valaha. Hammerton udvariasan jó estét kívánt az erdésznek, meg köszönte hozzá való szívességét s biztositá, hogy ezt soha sem fogja elfelejteni, melly szavak e gazember szájából rosszat jósolva hangzottak. De Johnson nem az az ember volt ki árnyékától megijed, s csak annyit mondott a vadornak, hogy jobb lesz ha őrizkedik még egyszer keze közé kerülni — s tovább lovagolt. Hammerton csakugyan nem is felejté el, mivel tartozik az erdésznek, és csakhamar keresett is a visszafizetésre alkalmat. Augustusban jött ki a börtönből s így ép akkor vadorzási csínyeknek nem volt idejük. Bandáját feloszolva találta, több közülök becsületes mezei munkássá is vált; akadt azonban két három kósza gaz, ki tovább ment, hogysem megtérhessen; ezek örömmel üdvözölték régi vezérüket, s várták a sötét téli éjeket, hogy újra kezdhessék a tánczot. Kevés fáczánlopáson kivül egyéb panasz nem merült fel, de világos volt, hogy Hammerton a tél beállta előtt új bandát szervez s Johnson kérelmére az éji őrök száma megkettőztetett. Szó sincs róla, hogy gonosz egy mulatság készült volna télire, ha Hammerton csak néhány hónapig csendesen viseli magát; de hát ő áhitva leste az alkalmat Johnsonon boszút állhatni, s ezen alkalmat keresve kereste. Ez azonban nem volt könnyen ejthető. Johnson ritkán ment ki fegyvere és kutyája a vén „ Sailor" nélkül, melly mindig nyomában járva, annyit hanem többet ért, mint akármelly ember. October elején egy hétfő délután Johnson bérlő testvéréhez lovagolt át, és se kutya se fegyver nem volt vele. Eri is átnéztem hozzájuk egy pipa dohányra s egy kis beszélgetésre. Ot óra után haza indult. A falu és az erdészlak között középúton, az országúttól jobb oldalra egy csenderes állt, s ép midőn e mellett haladna el, kettős lövés hangzott a csenderesböl. Pár perczbe került ponyját a korláthoz kötni s az árok mentén a sövény alatt lecsúszni, hogy megtekintse mi történik ; s midőn a csendereshez ért, egy tisztességesen öltözött idegent látott meg , tőle mintegy harmincz lépésnyire puskatöltéssel foglalkozva. Az idegen mozdulatot sem tett menekülni s Johnson megszólítására: „Ki fia az úr és hol van vadászengedélye ?" igy válaszolt: „Csak közelebb, majd meglátja! — Johnson a sövényen át a csenderesbe akart átmenni, midőn a háta megöl egy eddig haraszttal fedett ember ugrott elő, s kevesebb idő alatt, mint e szavakat irom, egy puska tusával úgy tarkón vágta az erdészt, hogy az tökéletesen helyben hagyva terült el. Kevés másodpercz müve volt ez, de e kevés másodpercz is, melly alatt a puskatus reá zuhant le, elég volt arra, hogy Hammerton marhapofáját felismerje. A támadás előre kifőzött dolog volt. A vadorok meglesték a testvéréhez ment Johnsont, s tudták, hogy körülbelül milly időtájban térend haza. Hammerton elbújt, a másik pedig, a mint Johnsont közeledni látta, kettős lövést tőn,