Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-20 / 23. szám

359 mindig jelen volt a legvérengzőbb összeütközésekben, mellyek a csőszök és vadorok közt akkor olly gyakoriak valának. Ismeretes birkózó s a vidék fő-fő öklözője volt, Nem múlhatott el a környéken egy búcsú vagy vásár a nélkül, hogy Bili Hammerton ne öklöződött volna, s nem lehetett hallani, hogy őt verték meg. Szóval mintája volt ő az angol betyárnak, kiben marhaerő bulldog bátorsággal egyesült; s ha az ember csúf, de határozott és elszánt arczára nézett, okvetlen arra kellett gondolnia, milly jeles katona válhatott volna jó idomítással belőle. Johnson a főerdész, ki maga is oroszlánybátor ember volt, a félvilágért nem adta volna, ha Hammertont valamelly éjjeli veszekedésben elfoghatja, mert ha azt elcsipik, a banda valószinüleg feloszlik. De eddig nem volt hozzá szerencséje. A banda többi tagjai közönséges mezei munkások valának , kik e veszedelmes üzlet csábításainak nem tudtak ellentállani; s szó a mi szó, de a vadorzásnak több csábító vonzerővel kell birnia, mint más bűnnek, mert ismertem több embert, kinek az izgalmon kivül semmi egyéb oka nem volt erre vetemedni. Például volt egy lovászfiúnk, ki a házban lakott. E suhancznak olly jó dolga volt nálunk, minő egy cselédnek csak lehet s mégis megátalkodott vadőr vala, éjente kilopódzott hazulról s a falubeli bandához csatlakozott, valahányszor csak a tilalmas megkoppasztásáról volt a szó. Mi soha gyanúba se vettük, mert hajnalban már dolgát végezte. Egy ízben dühös csata folyt a szomszéd erdőben s jól emlékezem, hogy a kertkeritésen ülve, közel száz lövést számoltam meg tizenegy óra előtt, midőn a csőszök oda érkeztek. A csata kemény volt, de a csőszök mint rendesen most is győztek. Három vadőrt elfogtak, a többi elillant s közöttük az én suhanczom is. Kalapja azonban a csatatéren maradt, a főerdész megtalálta s benne olvasván nevét, másnap reggel átjött, hogy kisüthesse rá a dolgot. De a lovásznak már csak hült helyét találta ; ez vissza se jött többé s nem is hallottunk róla csak két év múlva, midőn egy útszéli rongyos kocsmánál itatni megállva, a kijövő mocskos házi szolgában egykori lovászomat ismertem fel. Hivtam szolgálatomba vissza, mert ló körül igen jó egyén volt, de semmi módon sem akart e vidékre jönni s aztán el is vesztettem nyomát. Majdnem egészen besötétedett midőn a faluba értem, s volt valami vidámító a kovácsműhelyből kivilágló és fényt terjesztő tűzben s a kalapácsok élénk csattogásában. Megállottam lovammal s előkiáltottam a kovácsot, mert holnap reggelre magamhoz akartam rendelni; s a mint a nyilt ajtón bepillanték, láttam hogy az egész műhely szokás szerint tele van emberekkel, kik közt négy öt jól ismert vadőr is van. Egyikük épen egy rövid puskacsövet srófolt le s kabátja alá dugta, midőn a műhely előtt megállók. Nagyon illedelmes szolgálatkész fiatal fiú volt, s kijött lovamat ftartani, míg én a kovácscsal végeznék. Nyomában egy kicsiny, félig éhendöglö, farkbebúzó kutya jött, melly mint néma eb, anyulak hálóba fogásánál megbecsülhetlen szolgálatokat tön a bandának. Midőn isinét lovamra ültem, halk hangon kérdé, nincs holnap reggel nyúlra vagy egy pár fáczánra szükségem; én pedig intém öt, hogy „jobb lesz azt abban hagyni, mert Johnson várja őket." Nevetett rá s mondá: „jól tudják ők azt, de hát szükségük vau vadra ez éjjel s törik szakad kell is kapniok vadat." — Ez volt utolsó beszélgetésem a szegény fiúval, mert még virradat előtt meg-