Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-20 / 23. szám

3(30 halt. Bili Hammerton természetesen nem hibázhatott a műhelyből és sodronyokat tüzesített, alkalmasint töröknek. Furcsa, de valahányszor csak nagyobb vadorzási látogatás volt valamelly kedvencz tilalmasba tervezve : csőszeink ezt mindig előre megtudták s készültek reá. Néha csupa legénykedésből megizenték a vadorok a csőszöknek, hogy eljönnek éjkára s remélik, hogy a csőszök nem fognak hátrálni előlük. Ezen éjjelre is a czimborák nagyban készültek, hogy még a karácsoni hajtóvadászatok megkezdése előtt a tilalmasokat jol megdézsmálhassák. Négy különböző helységbeli banda beszélt össze, hogy az erdő melletti kőbányában fog találkozni. A legjobb lövészek közül húsz a tilalmas bensejébe fáezánokat lőni volt menendő, a többi pedig ez alatt szép csendesen hálókba fogdossa az erdei és tengeri nyulakat. A vadorok számítottak reá, hogy harminczöten lesznek s voltak is annyian. Mint emlí. tém; Johnson várta őket, de valamennyi csőszével együtt csak nyolczadmagával volt, s így EarI of D. főerdészét (kinek erdeje szomszédos vala) hívta segítségül, s a kívánt segítség tizenkét csősz és béres személyében szívesen meg is adatott, mert hiszen az uradalmak közös ügye forgott fenn, semmi sem lévén bizonyosabb, minthogy a vadorok a mi erdőnk után az ezzel határosba mennek fosztogatni. Az Earl főerdésze, ép olly vakmerőségig bátor ember mint Johnson, már a tréfa kedvéért is azonnal elküldte a kért erősítést. Johnson embereinek nem volt szabad más fegyvert használni, mint fütykösöket; mindenki fehér kendőt hordott kalapja körül kötve s e megkülönböztető jel szükséges is volt az éji csetepatéban, hol az a jelszó uralkodott, hogy „a hol főt látsz, üsd !" maga Johnson azonban, sajátságos, de nagyon hatályos fegyverrel jelent meg, egy három láb hosszú nyelű vasvillával, mellyel egy csapás (Johnson saját kifejezése szerint) a legerősebb embert is tinó módjára teríti le. Néhány nappal a csata után láttam ezt a vasvillát s ágai meg voltak görbülve a Bili Hammer ton fejére mért ütéstől. Earl of D. csőszei mindig rövid gerelyekkel viaskodtak. A csőszök száma ez éjen húsz, a vadoroké harminczöt emberre mehetett. E szám aránytalannak látszott ugyan, de mégis inkább a csőszöknek kedvezett, mert „háromszosan van fegyverkezve az ki az igazságért harczol." Ezenkivül, mint Johnson megjegyzé, „a vadőr, ha birokra kerül vele a dolog, nem sokat győz.Nincs benne egyéb, mint pálinka meg dohány. Hetenként alig jut egyszer húsételhez;" — miben körülbelül igaza is volt. Kilencz óra tájban az erdő mellett, hol a hálózásnak kellett kezdődnie, a kőbányába gyülekeztek a vadorok. A csőszök, kik nem tudták, hogy ellenségeik két részre oszolva fognak működni, a benső tilalmasok egyikébe mentek, közel egy mértföldnyire a kőbányától, azt gondolván, hogy itt fog a fő ütközet folyni. Azonban rosz helyre me'ntek, mert félórája vártak már s még egyetlen lövést sem hallottak ; s már-már azt hitték, hogy a vadorok letettek ezen éjre kitűzött szándékaikról, midőn a faluhoz legközelebb eső erdörészböl, melly tőlük mintegy két mértföldnyire lehetett, kettős lövés hallatszott. Ez fél tízkor történt s én épen az istálló udvarban beszélgettem Jemmel. A lövéseket mind a ketten hallottuk, s ö megjegyzé: „Ez csak cselfogás, hogy a csőszöket tévútra vigyék ; nem abban az erdőben akarnak ők ez éjjel gazdálkodni. " — Kis vártatva ismét öt lövést számoltunk, s aztán minden el