Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-02-28 / 6. szám

86 A „vad életről" irt előbbi leveleimben beszéltem azon segítségről, mit a nap nyújt a vadásznak, mint szintén a moll a fákon, s az irány, mellyet a vastagabb ágak kijelö'.nek; s kevés baj is van az erdőben addig, mig az ember el nem veszti fejét. A valódi veszély csak akkor jön, mikor az ember azt gondolja, hogy eltévedt, mert akkor megijed, elveszti erélyét, zavarba jön s képtelen lesz használni azon kis ismeretet is, mellyet magának szerzett. Elég gyakran voltam azelőtt ez erdőségben s meglehetősen ismerhettem azt, vagy legalább annak átalános vonalát, nem ijedek meg attól, hogy eltévedek, mert ha ez meg is esnék rajtam, tííziszerben nincs hiány s nagyon rosszul kellene menni dolgomnak, ha puskám nem tudna vacsorát szerezni. Egy kis ideig előre lovagoltam, a nélkül, hogy vadat vagy fris nyomot láttam volna, hanem százanként voltak ott vándor húros rigók — (turdus migratorius) melylyeket a nép veres melleikről veresbegyünek nevez. Csak épen most jöttek délről, természeti ösztönük hajtván, hogy ismét így tegyenek, ha eljön a hideg idő az északi országokba, s a mint előre mentem, előttem repkedtek egyik vad china fáról (melia azadarach) a másikra. E fák bogyóitól néha egészen elkábulnak s lehullnak, úgy hogy a kis fehér fiúk s a feketék fölszedhetik őket a földről. Körülbelöl a mi húros madarainkhoz hasonló nagyok s ép olly falánkok mint ezek. Végre kiértem e madarak közül s néhány vad diófa alatt egészen fris vad pulyka „karmolásra" találtam s öreg vizslámat küldtem hogy keresse fel. Miután egy darabig habozott az öreg Spanker, jó nyomra akadt s öreg ponymat utána nógattam, a mennyire csak a talaj minősége engedte, mindamellett nem nagyon birtam kutyám nyomában maradni. Most egyszerre három vagy négy erős ugatást hallok s ezt rögtön nehéz szárnyak suhogása követte, a mint Spanker két vagy három pulykát felrebbentett. Állhatatos ugatás követte ezt s erről tudhatom, hogy a madarak fára kaptak, leszálltam tebát lovamról s ott hagyva, a mennyire lehet óvatosan közeledtem azon helyhez, hol kutyám ugatott. Egyik fától a másikhoz csúszva jövök előbbre, mert tudom, hogy ha a madarak valamellyike egyetlen hajszálomat látná is meg, odább repülne s jelt adna a többieknek. Csakhamar megpillantom Spankert a mint egy kis öböl partján ül, fölnézeget s ugat néhány pulykára, mellyek egy terepélyes vadfüge bokrín ülnek. Nem volt nehéz egy derék „pulyka" fekete alakját megkülönböztetni, mert nagyon észrevehetőleg elütött a fa fehér, kisérteties törzsétől, melly kérgét legnagyobb részt lehullatta. A pulyka, szerencsére háttal ült felém. Puskám csövét egy eltörpült czédrusfára fektetve, czélba vettem s rá lőttem. Nem csak az, a mellyikre lőttem, hanem hallottam, hogy két másik is fölrepült s egy-egy foltocskát láttam belőlük, a mint a fák gallyai közt tova szálltak; de én csak az elsőre ügyeltem, melly repült, ámbár szárnyalva volt s mielőtt száz yardnyira jutott volna, láttam s hallottam a zuhanást, mikor a földre esett. Első gondja minden vadászembernek, hogy fegyverét megtöltse, mielőtt egy lépést is tenne; ezt elvégezve, Spankert vad pulykámért küldtem, (melly olly nehéz, hogy a kutyának nem kis bajba kerül czipelni), aztán visszatértem lovamhoz; fejénél fogva a nyeregkápához kötöttem vad pulykámat egy darab zsineggel, melly