Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-02-20 / 5. szám

67 azt tartom, hogy egy szép agancsár is van a hitvány suták közt; szeretnék felé pillantani a távcsővel. Az üveget szeméhez emelte s aztán suttogva szólt: — Csinos nemes állat az ott, pompás agancsokkal; a felülről jövök csatlakoztak a többihez; most mind felugráltak s nyugatnak indulnak; próbáljuk megelőzni őket. Meghajolva, gyors léptekkel indultunk a halmon lefelé s felhasználva egy szakadékot, követtük annak irányát, míg egy kanyarulatához értünk, honnan nem lehetett kijönnünk a nélkül, hogy a vad észre ne vegyen. Óvatosan körültekintve, valami kétszáz ölnyire láttuk magunk előtt a vadat, úgy látszott, határozatlanok voltak még tovább menjenek-e, vagy maradjanak a hol vannak. Az utóbbi ösztönre látszottak hajolni, mert mindnyájan leheveredtek, a hím szarvast kivéve, melly a suták közt föl s alá sétált, olykor olykor egyet rigyetve, mintha valami más szarvast hívna ki, s e kihívás, mint látni fogjuk, nem maradt eredménytelen. — Nos, John, nem mehetünk közelebb ? mondám. Szép alkalmunk van, hanem 200 öl kissé mégis nagy távolság arra, hogy a lövés leejtse a vadat. — Nem, Sir, viszonzá John, ne innen. Várnunk kell még, nem jön-e közelebb a szarvas, különben jobb lesz visszamenni s alulról jönni fölfelé. Megfontolva az utóbbi javaslatot s a két terv közül a jobbikat elfogadva, megindultunk. Útközben Allant találtuk a ponykkal és Wagot. Meghagytuk neki, hogy a nyílásnál maradjon, mellyet kijelöltünk s rögtön hozza utánnunk a kutyát, mihelyt lövést hall. Miután mintegy félmértföldnyi kerülő utat tettünk, a mély úthoz értünk, melynek végén a vad feküdt. Itt már nem igen akadt ollyasmi, a mi eltakart volna minket; négykézláb kellett tehát tovább másznunk, majd egy egy pocsolyán keresztül, majd ismét éles kovarcz köveken át, itt ott piszkos fekete mocsáron gázolva át, mellytöl ruháink csakhamar szint cseréltek. Illy módon valami 200 ölnyire haladván előre, alacsony halomhoz értünk, mellynek túlsó oldalán reméltük a vadat lövésre kaphatni. Óvatosan áttekintve, megpillantottuk a szarvas agancsait mintegy százhúsz yardnyira tőlünk; s kissé felebb emelve fejeinket, láttuk, hogy a suták többnyire egészen közel feküdtek hozzánk, s hogy az agancsár teste azért nem látható, mert egy kis domb áll köztünk és közte. Mialatt leguggoltunk a domb mögött, hogy tanácskozzunk a fölött, mit volna legjobb tenni e körülmények közt, hallottuk, hogy a hím újra hangosan kezd rigyetni. Ez alkalommal a kihívás nem maradt válasz nélkül s mély tompa bögést hallottunk az átellenben fekvő bérczről. A mi szarvasunk néhány rövid, mérges bödülésre fakadt, vetélytársától azonban nem kapott rá rögtön feleletet; hanem két-három perez múlva újra hallottuk a jövevény hangját most már hozzánk közelebb s nemsokára aztán szerencsénk lön, egy roppant nagy piszkosbarna hímet pillantani meg egy halom tetején, körülbelül száz yardnyira a többi vadtól nyugat felé. A mint itt megállt, kinyújtotta nyakát, hátravetette agancsait s rettenetes bögésétöl visszhangoztak a halmok, aztán leszállva a magaslatról, fenyegetöleg jött a kihívó ellen. Ez utóbbi egykét perczig gyanakodva nézett közelgő ellenségére, mintha előbb meg akart volna küzdeni vele, mielőtt helyét elhagyja; minél közelebb jött azonban a 5*