Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-02-10 / 4. szám

54 gye-e, ne tegye-e kocsira a fegyvert; ott volt az mindig változatlanúl s vele nem egy kinálkozó szerencsés esélyt használtam fel. így például, midőn még Tolnát lakva, a tamási erdőkön gyakran vitt át utam: alig tudok esetet arra, hogy az úgynevezett Ráczvölgyön átvonuló országútról, kocsimból vagy leszállva s a kocsimra bámészkodó vad felé néhány lépést közeledve, egy, néha két dámbakot ne ejtettem volna, sőt egy izben hármat ejtettem el, nem ugyan egy helyen, hanem az egész Ráczvölgy hoszában menve. Természetes, hogy Tamásiba érkezve, első dolgom volt az erdőmesterhez beszólni s a lőtt vadat megfizetni. így, Veszprém megyében is, a dégi pusztákon keresztül vágó országútak mellett, hol túzokot, hol téli estén havon egerésző rókát, hol ismét agarak vagy komondorok által űzőbe vett nyulat talált fegyverem szerencsésen kibocsátott golyója. Illy kedvező véletlenek azonban nem voltak mindennapiak, sőt egy izben már tiz éve is eltelt annak, hogy fegyverem használására nem nyílt alkalom. Egyszer, Pestről Dákára készülődve, legényemnek meghagytam, hogy miután úgy is több magunkkal viendő apróságra kell ügyelnünk, az útközben régóta már úgy se használt fegyvert hagyja hon. Legényem a régi szokás szerint már kocsira helyezett fegyvert levette s visszatette helyére; bennem némi sejtelmes előérzet keletkezett, hogy hát ha még is szükség lehetne rá? következetesség végett azonban nem vontam vissza a parancsot s csak már midőn későn volt, vettem észre, hogy épen fegyveremnek ezen elöszöri elhagyásával követtem el a legnagyobb következetlenséget. Utamat Veszprémnek, Noszlopnak véve, ez utóbbi helységben az országútról a csőri vagyis kajtánházi puszta felé kell letérni. Á noszlopi határt a csürítöl ritkás erdőszegély különzi el. Ezen, a talán öt perczig tartó szegélyen át vezet az út s elhagyásával bal felöl a csűri major szántóföldjeit, jobbról pedig a Bakonynak egy egész ide nyúló erdörészét érjük, melly e helyen ritkás s tövisekkel vegyes ernyős fákból áll. Nedves tavaszi idő volt akkor s így a nem tatarozott országúton kocsim csak lassan haladhatott. A balra esŐ szántóföldek kissé domborúak s a látkört mint egy nyolezvan lépés távolságra már elfogják, távolabb azonban már egész síkon terülnek el. Alig haladtunk vagy százötven lépést, midőn balfelől a domb élén iszonyatos fő bukkant fel, mellyet első pillantásra farkasénak ismertem fel. Az állat egyre közeledett; illy^xoppant mérvű farkas létezhetéséröl megvallom fogalmam sem volt. Kutyám a farkast megszemelve, lelapult a kocsiban ; a lovak horkantva hegyezték füleiket s megállottak. Helyzetünk e perezben nem a legkedvezőbb szintinek tünt fel; a roppant állat egyenest felénk tartott s én valóban már azt vártam, hogy megtámadja a fogatot, melly esetben tehetlen puszta kézzel kellett volna néznünk, mint fojtja meg és marczangolja szét a lovak egyikét. A legválságosabb perezben azonban, midőn már alig volt tőlünk húsz lépésnyire, fogait a lovakra vicsorítva, átugrotta az utat s farkasügetést a Bakony erdejébe vonult. Nyilván azért takarodott el, mert az ugaron legelésző birkanyájak komondorait már elébb megpillantván, ezek elöl szökött meg. Képzelhető, mennyire megbántam fegyverem elhagyását. A roppant állat feje nem volt kisebb egy medve fejénél, alkata nem gyengébb egy négy hetes borjúénál s