Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-30 / 36. szám

566 nyíltan bevallá, hogy ogy shillingbe sem merne rá fogadni, mert bármily jó is logyen e ló, de bízni nem lehet benne, mert mihelyt leggyorsabb ügető iramát eléri, azonnal vágtatásba csap át. Ez az utolsó betűig úgy volt. Egész Angliában csak egy ember tudta, mikor van Morgan leggyorsabb ügotő iramában s mint kell őt benne megtartani — s ez régi gazdája volt. Hoszú tapasztalásból csak ez tudta, mikor kell a lovat biztatni s mikor kell magára hagyni; az öreg Morgan viszont, ha Sam erös de biztos kezét érezte zabiáján, túdta hogy jobban már nem kell igyekeznie; mi pedig a vágtatásba törést illeti, Sam kifejezése szerint „a vén ló azt sem tudta volna, mint kezdjen hozzá." A különfogadás előtti este mind a két ló a woolpacki istállóban állott. Mind a mellett hogy a verseny csak helybeli ügy volt, meglehetős érdekeltséget keltett, mert hiszen Morgan neve annyi merész kalanddal állt kapcsolatban, hogy szinte nyilvános jellemmé vált; s habár köztudomásu volt, hogy a squirenek semmi köze többé a lóhoz, s hajtani sem ő fogja, még is százan jöttek messze földről is, csak hogy a híres Morgan Rattlert láthassák. A verseny előtti este 2: 1 ellen volt kedvencz, azonban nem sok fogadás történt. Pártolói sokkal inkább biztak volna győzelmében, ha régi gazdája fogja a gyeplőszárat; s bár az én kanczámról alig tudott valaki, do az öreg Jones ellenébon nem nagyon mertek síkra lépni, mert tudták hogy nem igen szokott hibázni. Patty, Jones által lovagolva, korán reggel befutotta a tért s bár természetesen nem teljes erővel ment, tetszett azoknak a kik látták. Morgan Rattler tíz órakor jött elő vadonatos új versenyszekerkébe fogva s a legjobb angol „trotting jockey" egyike által hajtva. Bámulok serege fogta körül az öreg lovat s babkemény állapota, nagyszerű actiója és délezeg járása sok párthívet szerzett neki. Az első mértföldet jó sebesen végezte, csendesen tért vissza s istállójába vitetett. Most már határozott kedvenczé vált, 3: l-re fogadtak reá; többen azonban, kik az említett gyakorlaton az imént mellette nyargalva gondosan figyeltek iramára, észrevették hogy nem lép ki olly szabadon, mint midőn a squire fogta a gyeplőt s hogy nagy a különbség járása közt idegen kézben — ahoz képest, midőn régi gazdája hajtotta. Ezt aztán fel is használták, meg voltak győződve, hogy nem lehet 3: l-re fogadni reá, sőt hogy sokkal biztosabb az ellenféllel tartani — s még Jack Robson, a ló legnagyobb bámulóinak és Sam West legjobb barátainak egyike is jónak látta eltogadni a captaintól a 300-at az ő 100-ára a kancza mellett, megjegyezvén a fogadás megkötése után: „Ha a squire fogná a gyeplőt, úgy mellette fogadnék." Mr. Jones csendesen ámolyogva járkált ide s tova a tömeg közt, egy szót se szólt, s mindent hallott. Egészen nyugodt volt, miután a lovat az új jockey által hajtva menni látta s halkkal csak annyit mondott nekem: „Fogadok hogy az első mértföldön háromszor tör ki." Az indulás két órára volt kitűzve egy mértföld-jelezönél, melly Woolpack alatt mintegy 500 yardnyira állott, s a verseny feltételei szerint a lovaknak két mértföldre kellett egyenes vonalban ügetniök első izül, s félórai pihenés után ugyanazon az úton visszatérniük második izül, — és ha döntő versenyre volna szükség, ozt ugyanazon a téren végezniök, mellyen az első íz folyt.