Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-30 / 36. szám

565 Az ügető. (Vége.) A Grange nem nyújtott többé otthont Sam részére; szegény hülye fiát a helybeli lelkész gondjára bizta, maga pedig a temetés utáni napon megtört szívvel Londonba ment lakni. Egyebet se vitt emlékül magával, mint felesége arczképét és Morgan Rattler hasonmását s e naptól kezdve soha sem látta többé ősei kastélyát. Ez a birtokkal együtt birói árverésre került és sokkal több jött be érte mintsem gondolták, mert a földbirtok becsét a rajta keresztül menendő vasút emelte; az ingóságokon pedig kapva kaptak a vevők, mert mindenki óhajtott valami emlékre szert tenni Sam Westtől, kinek neve az utóbbi huszonöt év alatt az egész vidéken széltében ismeretes volt. A nyaralót, a mint állott, egy különczködő sporting baronet vette meg, gondosan szétszedette és saját parkjában újra felállíttatta. Az adósságok kifizetése után hatezer font maradt, mellynek fele a hülye fiu tartására fordíttatott a többi három ezerrel Sam Ausztráliába költözött. Hallani róla a környéken többé nem lehetett s a Sam West név lassanként feledésbe merült. A Granget egy gazdag vasútigazgató vette meg, ki valaha csizmatisztitó s most milliomos volt. Saját közönséges ízlésével javíttatta ki, s kérdésül maradt, val" jon az ódon kastélynak nem jobb lett volna-e romladozva pusztulni el. Mihelyt a gyászos eseményről értesültem, rögtön írtam a captainnek, nem kivánja-e barátja iránti tekinteteknél fogva a fogadást megszüntetni, vagy legalább elhalasztani, kijelentvén hogy részemről mindenbe beegyezem. Rövid válaszában tudósított, hogy esze ágában sincs elállni a fogadástól s hogy ehez az utolsó betűig ragaszkodik. Hozzá tette még, hogy hiszen nem Westné asszony nevezte Morgan Rattlert, melly esetben a fogadás természetesen megszűnnék, sem pedig West úr sőt ő részéről meg van győződve, hogy West urat jelen szomorú állapotában semmi sem vigasztalná meg úgy mint azt hallani, hogy Morgan Rattler ismét eggyel szaporította győzelmei sorát. Megjegyzem még, hogy a captain a Grangeban ütötte fel tanyáját mig Sam ügyei rendbe jönnének ; s ha mind igaz volt a mit a hír beszélt, úgy a kastély minden inkább volt, mint gyászoló ház. Jones, miután a választ felolvastam neki, nyugodtan jegy zé meg: „Well sir! ha ö annyira bizik benne, úgy igyekezzék ön még vagy száz fonttal megtoldani a fogadást s felezzünk," — mit én természetesen azonnal elfogadtam. Kanczám pompásan gyarapodott s az öreg Jones szerint a legkönnyebb menő volt, melly kezén valaha megfordúlt. Soha más nem ülte mint maga az öreg s könnyű keze épen illett a kancza gyönge szájához. Nem úgy állt a dolog Morgannal. Ez mindig szilaj, vad, indulatos, szeszélyes dög volt s csak régi gazdája tudott vele bánni. Kivüle az egyetlen, ki a gyakorlatokon vagy kísérleteken lovagolhatta, a lovász volt, de ez ismét fogalommal sem birt a versenylovaglásról. A vén ló ekivül legújabban a vágtatásba törést kapta fel, mit Sam kezeiben azelőtt soha sem tett — s most a szokatlan kézben olly kedvetlenül és durczásan ment, hogy a jockey, kit hajtására fogadtak fel (akkoriban a legjobb jockey Angliában a ragadó lovakkal való bánásmódra nézve) s ki a különfogadás verseny napja előtt egy héttel érkezett a Grangebe, hogy kissé a lólioz szokjék —