Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-30 / 36. szám

563 féle alakú gránátdarabokat. Többen közülök jobbára gyenge csövű fegyvereiket jól megtömték mondván: „Ez teszi meg hatását!" Igaz is ha 6—8 lépésnyi távolról lő és talál, a vadat szétzúzza majd nem úgy mint a robbanógolyó ; de távolabbról a nehezebb darab a könnyebbeket röptükben elütvén, nem csak hogy irányát téveszti, hanem idő előtt közelre lehull. Hiában igyekeznék azonban bárki az egyes golyók s egyenlő göbecsek használatát beléjök beszélni, sőt ezt gyakorlatilag megmutatni sem használ. Hitüknél maradnak, hogy „több golyó hamarább talál." Egy taggal megszaporodott társaságunk megindulván, rövid menés után nem kis meglepetésünkre mindjárt az aljban, a meghajtatni szándékolt völgy alatt láttuk, hogy egy anyamedve két bocsával s feljebb ismét egy hatalmas maczkó, a nyomokról Ítélve, az uton keresztül egy más völgybe ment át. Nem volt egyebet tennünk, minthogy hajtóink egyikét elküldök, tudná meg a medvék hol állapodtak meg ? Mi ezalatt a czélbavett hajtást, miután ebben még egy vadkannak kellett lenni, elállottuk és meghajtottuk. A hajtók köhögve s a fákat ütögetve már közelünkbe érkeztek s ekint szomorúan győződtünk meg, hogy a hajtás üres. Míg ez történt, azalatt egy póráz nélkül jött kopó elég boszúságunkra hátunk mögött egy nyulat vett űzőbe, s én vadkan helyett e szegény tapsifülest a parasztok nem kis bámulására, medvére szánt egyes golyómmal nem épen közelről szivén lőttem. Fönebbi állításom igazolására ez is jó alkalom lévén, nem késtem az egyes g'olyók használatát ismételve ajánlani. A kis hajtásnak e szerint vége volt; a kinyomozás végett küldött hajtó a többiekkel együtt előjött s állítá, hogy a medvék egyenes irányt tartva a Szinyáknak ment fel, a hajtásban vélt kan pedig, ha ránk nem jött, miután fenn ki nem ment, a hajtásban vaczkán fekve maradt. A hajtók ennélfogva a völgyet még egyszer meghajtandónak vélték s tanakodásunk eredménye ez lön: miután meglehet, hogy a hajtók a vadnyomot figyelemmel nem kísérték, (mint a hogy történt is), de meg e kis hajtásba lárma, lövés, kopócsiholás is vegyült: teljes lehetetlen, hogy a vad (mi különben sokszor meg is történik) fekve maradott volna, s- így a szomszéd, balról fekvő völgyet, a hová a vadkan is volt menekülendő, kell meghajtanunk. Még el sem állottunk, midőn már a hajtók, kiknek a hajtás kezdetével várniok kellett volna, megkezdék lármájukat s kopóink a csaholást; erre rendetlenül futottunk szét, mindenki a saját belátása szerint jónak vélt helyet sietett elfoglalni; néhányan a völgybe mentünk le, de már ekkor a kopók által felvett öt darabból álló őzfalka alattunk lőtávolon kivül a meglippedt hóban ugyancsak vígan száguldott s egy ormon egy paraszt vadászra rá is bukkant. Ez egy bakra lőtt, melly megszőrözve elment. Öszszegyültünk aztán s s lenn az aljban még egy hajtást tenni szándékoztunk. Utunkat egy hosszú ormon lefelé ugy irányoztuk, hogy az ezen hajtásban sem volt vadkannak hollétéről bizonyost tudandók, lefelé haladva, csakugyan nyomára bukkantunk. A nyom a völgyön le egészen más irányba vezetett, mint a hol még egy hajtást valánk teendők s egyenesen Zádnya község határába vitt. Köztünk volt a 97 éves szenvedélyes agg vadász Kápuszti Miter is, kitől,midőn a nyomot vizsgálva ugrásokat látnék, kérdém: „Na's öreg! valljon mitől ijedhetett meg e vad?" Az agg vadász kérdésemet megfejtve mondá: „íme a medvenyomok; a vadkan reájuk bukkant s 36*