Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-12-20 / 35. szám

551 gálni kezdvén, szomorúan tapasztaltam, hogy kupacsom meghasadva s a gúla mellé leesve odaszorultan hevert. Miként történhetett ez, a fegyver rendes kezelése mellett, eddig nem tapasztaltam. Az odaszorult kupacsot kivéve zsebre tettem, és bővebb vizsgálódás után azon meggyőződésre jutottam, hogy a közönséges Sellier és Bellotféle kupacsok egyenetlenek s körülbelül e nem mindennapi balesetet ennek tulaj donithatom. Azért igen ajánlom az Impériales érczbolttal 4 hasadékos és rovátkos, vagy még inkább az általam többször használt s mindig egyenlő nagyságunknak tapasztalt Walkeríéle kupacsok alkalmazását, dc ajánlom és tanácsolom azt is, hogy félórákig ne csak a vad közeledésén gyönyörködjünk s ezen legeltessük szemeinket, hanem mindenekelőtt fegyverünk revisiójáról mi körülmények közt se feledkezzünk meg. Ki hitte volna, hogy a biztosnak vélt lövés nem sikerül'? A jelen boszantó esetnél csupán az áll vigasztalásomra, hogy köztem és azon nyilás közt, hol a vadra lőttem, úgy is nagyobb volt a köz, mintsem lövésem sikerére számolhattam volna. A mint fegyverem első csöve eldurrant, a sertevadak mint mondám szétugrottak, én pedig helyemből természetesen nem mozdultam, harmadik szomszédom azonban hevesvérű fiatal vadász lévén, elég gondatlanul olly távolságra, és olly bozóton keresztül lőtt, hogy egy 3 fontos golyónak is elég leendett az útjában álló sűrűségen áthatolni, lövése után nem gondolva semmivel oda futott hol a vadat látta, s nem kis örömmel kiáltá, hogy a vadat erősen megsebezte. Miután a hajtók már közelembe érkeztek, helyemet hagyva 67 lépést tettem azon nyilásig, mellynél a vadra sütöttem fegyveremet, s láttam hogy a vad minden ugrása után bővebben és bővebben hullatja a sebvért. A nyom od vezetett, hol úri czimborám állott, kinek — midőn mondám, hogy a vad az én lövesem által van megsebezve* s mutattam a vérnyomokat, örömét (mit roszúl tettem) lehűtöttem, de ő azért még folyvást állítgatá, hátha ö is találta képzelt áldozata tárgyát? hiába bizonyítgatám, hogy nincs rá eset, hogy golyója ide juthatott volna. A nyomot együtt kisértük s láttuk liogy a vad mind a két oldaláról erősen vérzik, megcsendesedett, sőt álldogált helyenként, hol aztán patakként ömlött a vére; s épen mondám, hogy nem messze mehetett, midőn egy lövés történik, melly nem kegyelem, hanem üdvlövésnek illett be. A vad t. i. midőn a tisztáson egy parasztvadász előtt a sűrűből kibukkant, összerogyott, s ez a már holtra rásütötte fegyverét. Mi a nyomon az elesett vadhoz értünk, s vizsgálván a lövéseket, kiviláglott, hogy sem a paraszt kegyelemlövésének, se pedig Sz. L. lövésének nincs nyoma. Egyetlen golyó volt csupán az, mi a szép 5 éves emsét hevederen be, tüdőn s lapoczkán keresztül hatolva leterité. Bámultam, hogy illy halálos lövéssel miként mehetett a vad mintegy 200 lépésnyi távolra, holott más alkalmakkor szintén illy helyen találva a vadat, rendesen 40—50 lépésnyi futás után kiadta páráját. Még egy lövés történt; egy paraszt vadász egy közelibejött sertevadra lőtt, de minden siker nélkül. A sertevadak egy része a hajtóknak, más része a Beregli-Ugocsával határos tetőknek iramlott. Megemlitendőnek vélem még azt is, hogy a nyolcz darabból álló falka nem a tennapi tizenhárom darabból álló falkából való volt, mert ezek közt süldő és malaezok is voltak, holott a reám jött nyolcz darab mind egyenlő nagyságú s körülbelül