Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-30 / 24. szám

371 A vadőr. (Angol sportvázlat. Az öreg Bushmantél.) , (Vége.) A csata sokkal átalkodottabb volt, hogy sem sokáig tarthasson s a vadorok öt perez múlva visszavonúltak, hét embert, minden hálókészüléket és anyulakban tett zsákmányt hagyván a csőszök kezei közt. Szegény Johnson ugyancsak rosszúl volt. Nem birt felkelni, mert az erőben hozzá hasonló Hammertont nem volt képes magáról lerázni. A vadőr végerőfeszitéssel felülkerült s az erdész fejét földhöz ütögetve talpra ugrott, még egy iszonyú csapást mért fültövére s ezzel a sürü erdőbe szökött, hol az éj s a perez zavara segélyével sikerült elmenekülnie. Jé időbe került, míg Johnson visszanyert eszmélettel feltápászkodhatott, s első szavai — a mint vad kifejezéssel tekintett maga körül, ezek valának : „Ördög bújjék bele! de hiszen kezemre kerül még !" Több csősznek be volt a feje zúzva, de egy sem sérült meg veszélyesen, kivéve a lágyékba lőtt embert s egy fiatal csőszt, ki a vadorok egyikét az erdőbe űzte pár száz lépésnyire. E vadőr , nyomában tudván üldözőjét, hirtelen a földre dobta magát, a csősz átbukott rajta, s mielőtt felkelbetett volna, a vadőr fütykösétől kegyetlen üte'st kapott fejére. Az elfogottak zsákmányostul kisértettek az erdész lakára s másnap reggel a kerületi törvényszéknek adattak át. Sorakozván a csőszök, egy hiányzott közülök, ama suhancz, ki a vadőrt az erdőbe kergette. Hiába kiáltoztak utána, biában hangzott erdöszerte az éles síp, minőt éjente minden csősz hord magával. Nem jött semmi válasz, kénytelenek valának nélküle távozni az erdőből, remélve, hogy másnap reggel majd csak haza kerül; s úgy volt, déltájban bágyadtan és halálsápadtan tántorgott az erdészlakhoz, vérrel borított fővel és arczal, s olly kísértetiesen, hogy pajtásai alig ismertek rá. Midőn eszmélete visszatért, mondá, az erdő csendes volt s ő azonnal tudta, hogy pajtásai nem találtak rá s hogy magának kell hazamenni a mint tud. Csőszi ösztönénél fogva rögtön ráakadt a kellő ösvényre s részint vánszorogva, részint négykézláb mászva az erdőszélre ért. Koromsötét volt már ekkor az éj, mert a hold rég lement. Tovább igyekezvén, egyszerre megbotlott valamiben, s ez nem egyéb volt, mint a hálósokat ve-' zetett fiatal vadőr hullája. Oldalába kapott egy gerelydöfést, de futott a meddig futhatott, míg végre benső vérömlés miatt holtan rogyott Össze. Kis kutyája ott őrizte őt, kezét és arczát nyalogatva s ruháját húzogatva iparkodott felkelteni holt gazdáját. A szegény ficzkót a mi sírkertünkben temették el s gyászolói közül egy sem siratta meg olly keservesen, mint a rongyos kis kuvasz. —• Az ifjú csősz megbotolván a hullában, átesett rajta, s jó sokáig feküdt mellette. Fájdalom és vérvesztés miatt már igen gyenge lévén, a mint keze a bulla hideg arczára simúlt, s a mint az ezt környező vértócsába merült — menten elájúlt. Az éjjeli szél végig üvöltött a lombtalan fák közt s a bagoly bubogása szomorúan szakitá meg néha a síri csendet; de a két alvó semmit sem hallott, a csősz csak reggel felé ébredezett s a téli hajnal szürke homályában látta meg a holt ember torzúlt vonásait, ki hálótársa volt a deres nedves talajon. Halála nagy izgalmat keltett a falu lakói közt s emlékezem, hogy egy parlagi 24*'