Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-20 / 23. szám

357 habozás nélkül s ez a ló árát 250 fontra emelte, a mennyiért helyben megvették. Tom Hardyt nem verhettem meg, hanem mellette voltam. Egy gebét kaptam haza lovagolni s Jack Russel nagyon örült, midőn egy jelenvolttól hallá, milly jól ment a ló. Meg is tartotta szavát s három négy lovat adott alám ez idényben; ha kívánom többet is kaphattam volna, de hát valahol egy indulatos kemény szájú sárgára tett szert, melly bikamódra ment neki a sövényeknek: Kangaroo nevet adott neki s azt hitte, hogy megnyeri vele tavasszal a findoni akadályversenyt. Ez a Kangaroo tehát ezentúl mindig rendelkezésemre állott ha kívántam. Néha magam is hittem, hogy lesz ínég belőle valami, mert volt benne gyorsaság s jól is ugrott, ha épen kedve tartotta. Lehetetlen volt összeszámolnom, hányszor buktam e lóval, annyi áll, hogy szerencséről szólhattam, ha napjában ez csak háromszor történt. Egy nap azonban a kutyák olly helyen vették fel a vesztett szimatot, mellyet én a sövény miatt nem láthattam; s a sárga, fogai közé kapván a zablát, egy sürü vaksövényen keresztül egyenesen a kutyák közé ugrott velem. A leczke, mellyet e miatt Stephentöl az öreg falkártól kaptam, annyira hatott reám, hogy megfordítván lovam fejét, galambegyenesen lovagoltam Jack Russel lakásához s a sárgára soha sem ültem többé. Az öreg Stephen leczkéje ép úgy szólott Jack Russelnek, mint nekem, de ö javíthatlan volt. Csak azt sajnálta, mért nem vagyok két stone-al nehezebb, mert ez megcsendesítené a lovat, mellyröl az tartá, hogy idővel a legjobb vadászlovak egyikévé fogna válni s ebben igaza is volt; a kutyák közé ugratás azonban annyira mulattatá, hogy nem gondolt a kellemetlenséggel, melly e miatt engemet ért. Ama hires futam utáni est volt az, mellyen én Jack Russel lován bandúkoltam vissza falunkba, sáros, mély, elhagyott fiókutakon, mellyek egyike az előtalált s megkérdett durczás ember állítása szerint „sehova se" vitt. Leyton nagyon isten háta mögött fekvő piszkos falu s lakossága nagyon kezdetleges jellegű volt. Végre mégis csak ráakadtam ez ismert vidéken az igazi útra, s a nap épen áldozóban volt, midőn az országútra értem ki s ismét egy fiók útra tértem be, melly a még két mértföldnyire lévő faluba vezetett. Nem tudom miért, de mióta magtaláltam Jack Russell istállójának „kulcsát," épen nem ohajtottam a fagyot , sőt örültem látni a nyugatról emelkedő felhőket, mellyek inkább szélt és esőt, mint fagyot látszottak hozni. A vadgalambok épen esti tápjokat végezték a répatarlókon s az út melletti nagy tölgyfákra szállottak megülni, a juhokat haza hajtották éjszakára, s a vidéken a téli esték sajátságos halotti csendje terült el. Épen midőn a fasorba értem, kettős lövést hallottam az út melletti tarlóról s kissé továdabb afőerdész ponyját láttam egy kapuhoz kötve. Felém közelgett s miután az erdész minden kerületben fontos egyéniség, megállottam egy kis beszélgetésre. Természetesen, elmondám neki hiven a mai futam történetét, nem feledvén ki belőle az engem illető részt; ő pedig arra kért, hogy a paplak * mellett ellovagolva, adnám be helyette a pár foglyot s kímélném meg attól, hogy maga legyen kénytelen bevinni, mert úgymond „sietnem kell haza, minthogy ez éjjelre várjuk az „önök bandáját" s készen akarom őket várni." Ezzel elváltunk. Nekem azonban rövid leirását kell adni falunknak, a foerdésznek s megmagyarázni, mit értett ö az „önök bandája" alatt. Falunk Anglia legtilalmazottabb vidékének kellő közepén feküdt, Egyik olda-