Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-08-20 / 23. szám

358 Iához mintegy mértföldnyi távolságban erdő nyúlt le, még másik részén több mértföldnyire mivelés alatti síkság terült el. Az erdőség fáczánnal, nyúllal és tengeri nyúllal volt tele, a síkságon pedig csak úgy rajzott a sok fogoly. Az egész vidék több mértföldnyi kerületben D. herczeg birtoka volt, ki azt a legszigorúbb tilalom alatt tartá, s főerdésze Johnson valóságos mintaképe lehetett hivatalának — izmos, erős, nagy, középkorú, bátor, elszánt ember, ostora és rettegése a vidék vadorainak, kiket csak ragadozó vadakúl tekintett s kiket, ha tőle függ, ép olly könnyű lelkiismerettel akasztott volna fel a „csősz fájára," mint akármellyik vadmacskát vagy menyétet. Mint mondám, falunk kicsiny volt s alig számolhatott kétszáz lelket, de valóságos fészke volt a vadorokuak és Johnson számítása szerint legalább is tizenöt legelszántabb ficzkónak adott szállást, kik mindannyian jártasak valának a vadorzás mesterségének legapróbb részleteiben, kik a nyúlnak tőrbe fogásához ép olly jól értettek, mint aboz, mint kell a fáczánokat az erdészlak orra előtt egyetlen lövés nélkül elcsenni s eladás végett a városba szállítani, de a kik mindamellett időnként bandákba egyesültek s felfegyverkezve és minden titkolódzást félre téve, keresztülkasúl jártak az erdőkön s a fáczánokat megannyi bagoly gyanánt puffogtatták le áfákról. E vadorok mindegyike jelölt egyén volt s a faluban mindegyik tudta, railly módon szerzi telente élelmét, de irántunk mindig kellő tisztelettel viseltettek s mi, az- ég tudja mért, a vadorzást nem tartottuk valami égbekiáltó bűnnek. Igaz, hogy a bérlöknek nem sok hasznára voltak, mert kaszálás előtt rendesen távoli vidékekre, hol a munkás kéz kevesebb s a napszám magasabb volt, költöztek s csak aratás után tértek haza. Tél idején egyiküknek sem volt valami határozott foglalkozásuk; mindig készen akármi csínyra, egész napokat töltöttek a serházban és a kovácsmühelyben, (melly a vidékbeli csavargóknak rendes téli gyülhelye), s hét éj közül hármat okvetlen az erdőben virrasztottak, mihez képest nappali munkára nem is igen lehettek alkalmasak. Helységünkben lakott természetesen egy seramire kellő fuvaros is, ki az orzott vadat és lopott baromfit távoli vásárokra — rendesen londoni vadárusok számára szállítá. Részemről nem vagyok barátja azon rendszabálynak, hogy a rendőrség túlságos hatalommal birjon, de őszintén s örömmel üdvözlöm azon ujabb intézkedést, melly szerint a törvény megengedi a rendörségnek, hogy minden gyanús személyt vagy szekeret megkutathasson s a talált vadat elkobozhassa. Ha valami, ez adhatja meg a vadorzásnak a végcsapást. De azon időben a rendőrség erre még nem volt felhatalmazva; egyedüli védőink e részben a helységbeli őrök valának, ezek pedig egy pipadohányt sem értek. A bandának természetesen vezére is volt s ez ugyanancsak derekasan mégis felelt feladatának. Az imént említett fuvaros fia volt s hozzá hasonló gaz pofájú ficz- kó ritkitá párját. Neve Hammerton — Bili Hammerton volt, de czimborái — sőt átalában ismerősei „Sloppy" csúfnéven nevezték. Akkoriban harmincz éven felül lehetett a tagbaszakadt, zömök, csaknem ölmagas legény s közel tizenhárom stonet nyomott. Kétségbeesettebb betyárt keresve is bajos lett volna találni s hacsak a közhír nem rágalmazta, a vadorzásnál sötétebb bűntények ís forogtak fel ellene. A börtönt nyúlfogásért több ízben ülte meg ugyan, de még eddig szerencsével járt, mert éjjeli csetepatékban nem fogták el s ez annál különösebb, mert mindig ö vezette a bandát s