Vadász- és Versenylap 10. évfolyam, 1866

1866-07-30 / 21. szám

326 a mostani helyett tovább vigyen. Azonban tyúkért kalácsért sem lehetett mást kapni. Nem maradt tehát egyéb hátra, mint előre törni, jól roszúl a mint lehetett. A Capten megbicsakolta magát s esküdött hogy nem engedi magát csúffá tenni — s így az ostor és zabián vezetés segélyével egész a helyig értünk, hol az út a birkózásra kitűzött hely felé befordult. Ezen a keskeny úton már csak úgy hemzsegett a jármüvek szakadatlan vonala s ezek oly sürün következtek egymás után, hogy nagy bajba került a sorba furakodni, s midőn benn voltunk, közvetlen utánunk egy ollyan szekér jött, melyben négy izmos magas fiezkó ült, kiknek e szomszédsága épen nem volt kellemes. A Capten most nagy csodálkozásomra egészen lecsendesedett, s valamin gondolkodni látszott; ha tudtam volna, milly mesterfogáson töri az eszét, cseppet se lepett volna meg nyugalma. Nem sokára a ló újra megállott, mi természetesen valamennyi kocsi haladását megakasztá mögöttünk; s ha már a Littleburyból elindulásunk óta kapott sok tanács keményen hangzott, ez még mind udvarias volt a reánk most omló szitkozódáshoz képest. Pillanat alatt lenn valék, hogy a lovat elindítsam s e műtéteit körülbelő! minden harmadik, negyedik perczben kellett ismételnem. A mulatságos ügy azonban egyszerre más fordulatot vett. A Capten hirtelen nyögni, jajgatni kezdett, mintha csak cholera vette volna elő. „Oh jaj, borzasztó görcs állt a lábamba! Fogja meg csak a gyeplőszárat, hadd ugorjam le s nyújtsam ki egy kissé a lábamat, mert mindjárt megbolondulok." En eszemet vesztve megragadtam a gyeplőt, a Capten leugrott, (még pedig ahoz képest, hogy görcs állt a lábába, bámulatos rugékonysággal) s egyszerre eltűnt a szekerek között. Minden esetre jól kinyújtotta a lábát, mert soha se láttam többé. Kissé elbámulva, hogy mihez fogjak már most, ültem egy perczig, midőn inkább nyomatékos mint udvarias szavakkal sürgettek a mögöttem levők, hogy ne akasszam meg őket, hanem menjek erre vagy amarra; s miután inkább az egész birkózási látványról lemondani valék hajlandó, mintsem hogy e goromba tömeg közt egymagam vesződjem a lóval, leugrottam s kivezettem a sorból. Hogy a birkózást most már el kell mulasztanom, világos volt előttem, mert felelős lévén a lóról, ezt bárhova biztos helyre kelle vinnem. Nem épen messzire egy veres téglaházat pillantottam meg; oda tartottam tehát, s minthogy kevesebb bajba került vezetni a lovat mint a szekérről folyvást leugrálni, vezettem biz én azt egész a veres házig, melly szerencsémre útszéli fogadó volt. Kedélyhangulatom inkább képzelhető, mint leírható. Ennyi költséggel ily meszszire hiába jőni s rászedetni a Capten által, ki az egészet nevetve beszéli majd el barátainak: ez több volt, mint a mennyi nyugodtan eltűrhető, s így épen nem rózsaszín kedvvel vezettem be a lovat a fogadó udvarára, s adtam át a házi szolgának, kinek udvarias kérdésére, mit adjon a lónak, mérgesen feleltem: „Miattam akár egy golyót a fejébe!" Az ember szájtátva bámult rám, s alkalmasint hóbortosnak tartott, míg el nem mondtam neki a történteket." „Boszantó biz az uram," jegyzé meg a jó indulatú ficzkó, mialatt a lovat kifogta. „De hát mondok valamit. Látja ön ott azt a négykerekű szekeret? Gazdám azon menend néhány barátjával a birkózásra, s nehezen lesz ellenvetése, hogy ön is felkapjon reá. Szóljon vele ez iránt, oda benn van."